Este azzal aludtunk el, hogy semmit nem tudunk. Telefon, hogy majd reggel meglátjuk, mármint sztrájk, indulás, várakozás és lekésés.

Alapállásban Münchenben éppen csak egy óránk van az átszállásra. Ha igazak a híradások, és két-három órás késéssel indulnak a gépek, akkor esélyünk sincsen a Delhi járatra. Ehhez képest reggel elaludtam, B. telefonja ébresztett fel, elviselhetetlenül frissen és józanul beszél, meg se kérdi alszom-e még, naná, hogy nem. Van egy gép négy órával korábban, ha azzal megyünk, nem késhetünk el az indiairól. Viszont a reptéri jelentések szerint minden rendben megy, legfeljebb két-három órával előbb érdemes kimenni. Ha a korábbi géppel megyünk, akkor Münchenben várunk öt órát, ha a későbbivel, akkor tán egy éjszakát is, de legalább addig itthon ülhetek. Édes otthon. Egy magyar írót nem lehet ilyen döntés elé állítani.

Biztos, ami biztos, B. telefonja után még visszaalszom egy kicsit. Nem csak aludni jó, de továbbaludni a legjobb.

Rémülten ébredek, a gépek nyilván már hasítják a leget, én meg akkor nem utazom sehová. Őrületes veszteség a magyar kulturális expanziónak. De nem, kilenc lesz, a testem már megint okosabb volt nálam. Éppen ideje eldönteni, melyik géppel próbálkozzunk. Zuhany, bedobálom a ruhákat, sehogy se akar megtelni a kisbőrönd, nem tudom, mit visz az ember mínusz 2 fokból plusz 25-be. Amúgy utazások előtt nagy listaíró vagyok, ez még az úttörőtábori tudás, de most kizökkent a világ.

Ferihegyen teljes a nyugalom, simán átírják a jegyünket, becsekkolunk, úgy megy az egész, mintha gyorsítósztrájk volna. Ezek szerint még két órát kell a tranzitban üldögélnünk, aztán a bajoroknál még hatot, erre jön a hét és fél órás repülőút.

Utazni jó.

B. a reptéri pizzásnál csokis muffint eszik, közli velem a projectet, miszerint mindent fényképezzünk le, amit egy hét alatt eszünk. Mármint mielőtt megesszük.   

Kezdetnek a muffin kimarad. Az már úgyis olyan.

Ülünk a váróban, amikor kiírják, hogy gépünk indulása két órát késik, el se megyünk, és már két óra mínuszban vagyunk, ezt csinálja utánunk Willy Fogg. Azt mondják a pultnál, hogy minden rendben van, viszont Münchenben még a kifutón várakozik az a gép, tele utasokkal, amivel majd innen visszamegyünk oda. Nekünk legalább étkezési utalványt osztanak, B. lelkesen le is csap rá, a fotográfusok praktikus emberek, pizzát fogunk enni. Ezt ő mondja. Igaz, azt is mondja már harmadszor, hogy a kóláért, amit nekem vett, hatszáz forintot fizetett, de arra nem is figyelek. Hogy a pizzát is lefényképezi-e, arról hallgat.

Mire megesszük (a pizzát) a gépünk újabb fél órát késik az indulással. Nincs más megoldás, vörösbort is veszünk. A sor helyén, ahol nekünk kellene állnunk, Frankfurtba tartó utasok tolonganak, olyan az arcuk, mint a tizenegyedszerre is akcióhoz vezényelt statisztáké egy Szabó István-film forgatásán. Mire leírtam ezt a mondatot, B. ökölbe szorított kézzel mutatja, hogy gól, a gépünk (indulása) újabb negyven percet csúszik.

Utazni jó.

München felé aztán kicsi szendvics és félálom. Egyik se kifizetődő, a félálom azért nem, mert leszálláskor kiderül, hogy a hanyagul a mellettem lévő, üres ülésre dobott csokimat egy rémisztően nagydarab, és kifejezetten Wilhelm Drostéra hasonlító német ember titokban megzabálta. Egyszerűen kiette a zacskójából a Marsomat, amíg a gyanútlan kelet-európai utastárs aludt. Nem mintha szeretném a Mars-csokit (azért raktam félre), de mégis. Szerencséje, hogy már leszállás volt, amikor ráébredtem a fájdalmas hiányra. Akkora a repülőterük, mint egy város, és mégis az én csokim kell nekik. Jól tettem, hogy gimnáziumban nem a német, hanem az angol tagozatot választottam, mert most nem állnék jót magamért.

Két és fél óránk van a csokitolvajok repülőterén, B. arra ösztökél, hogy vegyünk laposüveges védőitalt, ami majd jól jön a fertőtlenítéshez Delhiben. Nem hiszek az ilyesmiben, de megadom magam.

Delhibe hét óra a repülőút, estéből indulunk és reggelbe érkezünk.

Gyenge alvások, mögöttem egy nagydarab ausztráliai kivándorolt indiai horkol rémisztő hangosan. Törlőkendő és vegetáriánus szendvics, elillant az éjszaka. Szmog, felhős ég, őrületes forgalom, Delhi sokat változott az utóbbi években, mondja Imre. Körülbelül tizennyolc-tizenkilenc millióan laknak itt, egyszerre négy metróvonalat építenek.

Szombaton nagy parádé lesz, a köztársaság napját ünneplik, hajnali  négytől az ablak alatt gyakorol egy teljes katonai menet, pergődobokkal és trombitákkal, remélem, nem fog zavarni benneteket.

Nem akarunk aludni, nem számít a fáradtság. Az útleveleket tanácsos lefénymásolni, sok az ellenőrzés ezekben a napokban.

Imre a Connaught place környékét tanácsolja nekünk, de mi kemények vagyunk, rögvest a legmélyére, a Chandi Chowk-hoz megyünk. Nagyjából ez az, amit nem ajánlanak a turistáknak, koldusok, árusok, szárazleprások és nedvesleprások, suttogja elkerekedett szemmel Imre felesége. Old Delhi Railway station, nagymecset, Main bazar street.

Rendben, akkor másolunk és megyünk.