Nem kérem, hogy azt mondják állandóan: szeretlek. Ne koptassák el ezt a szót. Szeressenek, csak úgy, magamért, ha már én szeretem őket, olyannak, amilyenek. Csak annyit kellene mondaniuk: én is. Vagy elég lenne csak bólintani. De nem teszik. Nem teszi.Valójában nem kellene erről írnom. De megrészegülten csak az őszinte, giccses, csöpögős beszéd könnyíthet rajtam. Van valakim, még sincs senkim. Mindig mellettem áll, és mégis magányosan hagy. Magamra maradok, mert nincs ’szeretlek’ és nincs ’én is’. Talán csak a büszkeségem teszi ezt velem? Én, aki élharcosa voltam a ’szeretlek’ elleni küzdelemnek, most csak annyit kérek: valaki szeressen. Elég szarul hangzik, nemde?

 

Különben pedig meg vagyok bolondulva. Annyira jól működik minden, ha magam vagyok. Még inni és mulatni is egyedül tudok a legjobban, pedig az ’ökör iszik magában’- ahogy mondani szokták. Egyedül vásárolok, senki véleménye nem érdekel, sem divatról, sem ízlésről. Egyedül eszem, mert úgy használom a villát, ahogy nekem jólesik, és ha nem fér be egyszerre egy falat, akkor nekem ne vágjon senki pofákat. Moziba is egyedül járok. Egyedül kelek és fekszem, mert aludni bizony mindenféle hashoz érő kezek nélkül lehet csak igazán. Mihelyt egy több kilós kar nyomul a beleimbe, kipukkad a Z betű a fejem felett. Egyedül oldom meg a gondjaimat, szép is lenne, ha mindenhez asszisztencia kellene, és csak kettőnél több lábon lennék képes stabilan állni. Hát mire való az a két szerencsétlen láb? Egyedül szeretek, mert talán nem is létezik, hogy valaki ugyanannyira szeressen. És majd egyedül halok meg, úgy, ahogy nagyanyám, úgy, ahogyan a kutya, félrevonulva az embertől; úgy, ahogyan minden teremtmény ezen a földön.

 

Részegség. Az ember csak részegen képes ehhez hasonló érzelgős faszságokat írni. Részegség. Ez egy boldog, tudattalan állapot, ahol gátlástalanul hajszolom magam olyan dolgokba, amiket később matematikai tételekben mérhető bizonyossággal meg fogok bánni. Egy olyan lebegő, felhőtlen létezési forma, ami kellően távol tartja tőled az egy estére jutó értelmes társaságot, de vonzza a még nálad hülyébbeket is, akiket hosszasan és megértően taperolsz. Én is éppen ezt tettem/teszem most. Igazából teljesen másról akartam írni. Sokkal értelmesebb, érdekfeszítőbb dolgokról. Gondoltam egy jó kis Depeche Mode-buli után lesz csak igazán ihlet ahhoz, hogy írjak a zenéimről és a szubkultúrámról. Bár megtehetném.

     Itt dekkolok a gép előtt, bugyiban és sminkben, buli utáni mámorban, az érzéssel a lelkemben, hogy ott hagytam Őt, nekik. Egyszer már megették előlem. Tudom, hogy megtennék megint, de Ő már nem hagyná magát. Az egyetlen bajom, hogy sohasem tudom bebizonyítani neki: engem is megettek volna azóta, de még hányszor, és én bizony egyszer sem tálaltam fel magam! Azt hiszem, vagyis inkább hinni akarom, hogy tudja ezt, és eképp cselekszik velem kapcsolatban.

 

És hogy az elköltött partiról is megnyilvánuljak: milyen buli az olyan, ahol nyolc órát lenyomsz előtte, nyolc órát utána, próbálsz nem inni, próbálsz fékezni minden téren, mikor tudod: az egyetlen megoldás a problémáidra az őrült, tűzokádó partiállatkodás. Az igazi gyógymód a fogcsikorgatós fejfájásra az, ha a fáradt gőz megfelelő mennyiségű ordítással és fizikai erőfeszítéssel távozik a testből. Különben mi értelme berúgni? Nyilván megtennéd anélkül is, de kell, hogy mindezt gátlástalanul csináld. Igen, és kurvára kellett – mint púp a hátamra – hogy triplájára fokozott érzékenységgel reagáljak arra a mindennapos tényre, hogy egyedül bulizom, egyedül iszom a Debrői Cuvéet, és alapvetően az egész éjjel egy túlhevített rinyálásból fog állni, pusztán ennek a ténynek köszönhetően.

 

Máris tudom, mi kellene nekem. Szex, nagy dózisban, hirtelen, hogy a lélegzetem is elakadjon. Akkor azt hiszem kevesebb lenne az esélye, hogy ennyi ehhez hasonló baromság papírra kerüljön. Szex – ezen most hadd mélázzak el - , a jobbik fajtából, letámadóan, szadista módon: kéküljön, vérezzen, csak ne gondoljak közben semmire.

 

A fenébe is, három óra múlva ébrednem kell, én meg itt ülök és püfölöm a billentyűzetet, mintha nem lenne jobb dolgom. Például megszabadíthatnám magam attól a raklap mennyiségű sminktől, ami lehúzza az arcomat így hajnali négy körül. Indulás előtt nagy körültekintéssel kentem fel, hogy tetsszek. Kinek? Nos, remek a kérdés… Elgondolkodtató. Magamnak már rég nem tetszek. Neki? Talán. Mindenki másnak? Mindenképp.

 

Közben vadul sikálni kezdem a fogam. A gépem folyamatosan újra akarja magát indítani. Ó, ez egy igazán remek ötlet, én is rebootolok. Holnap majd felébredek egy ennél bizonyosan jobb napra, és homlokcsapkodva veszem majd tudomásul, hogy képes voltam közszemlére tenni egy olyan szánalmas, önsajnáltató nyavalygást, mint ez itt. Egy olyat, ami tulajdonképpen semmiről sem szól, csak emléket állít a mélyben lapuló problémáimnak, amiket már rég kezeltetnem kellene.

 

Elfogynak a soraim. Vár az ágy, az illatos paplan, ami a benne töltött egy-két óra alatt átveszi majd a cigiszagomat. Aztán egyszer csak a csinos, modern kis telefonom polifón kakukkolására ébredek, ami újabb nyolc órányi munkába szólít. Tori Amos kalimpál a fülembe, valami vágyról énekel: „betekerni és kitekerni, összecsavarni és felbukkanni, szabadon rohanni, keresztülrohanni az alvilágon, egyenesen a szobádba…” Csak sejtem, mit akar ezzel mondani, de az érzés átjön. Lassú, újragondolásra csábító, lemondó. Ezennel lemondok erről az estéről. Kérek egy másikat helyette.