Anikónál reggeliztem tejeskávét, dupla vodkát és 2 deci szódát. („Egi” – felelte – mint mindig, és mint mindenkinek – a köszönömömre.) A fogatlan srác, akit egy filmsorozat félnótása után errefelé mindenki Tonyónak nevez, rozé hosszúlépést ivott, a folyvást focieredményekről és oddsokról vitázó-elmélkedő három öregurak barna sört pikolózgattak, s időről időre belepillantottak a pultra kifektetett tippújságba – olyankor néha hümmögtek. A melegítős, tüsi hajú, vastagkarú srác, aki mindig olyan ideges, hogy le sem ül, mert ha megáll, akkor sem állhat meg, helyben kell járnia ugyanis, egymás után rendelte a kommersz, konyak ízű szeszesitalokat. A Julika, aki luxusprostiként sokkal-sokkal szebb napokat is élt már, szokás szerint keserűzött. (Még mostanság is gyakorta meghívják; a ma reggeli, eddigi mérleg: 9 ital, amiből 7 egy-egy erre járó úriember figyelmessége volt. Ilyenkor mondja is egyébként A Julika, hogy „Vannak még úriemberek, vannak még; köszönöm Lacikám, Imókám, Barna úr…”)
Piszkos, a csarnok tetőbordái közt átosonó, citromsárga napsugarak potyogtak mindenfelé, hogy előcsalják a tarka forgatag, a tavaszi ruhák, a kosarakból kibuggyanó, és a pultokra halmozott zöldséghegyek, s a virágárusok standjainak körülbelül minden árnyalatát.
Szépnek tűnt.
Szépnek tűnt annak a papának a nyakában az a három és fél éves kislány, aki csak pár napja gyógyult meg bárányhimlőből, és kilenc nap szobafogság után most újra birtokba veszi, visszaveszi a világból, azt, ami másé úgysem lehetne. Most azt éneklik, persze alig hallhatóan, de én tudom, hogy „…már néha látom, merre van / ott minden lépés nyomtalan / és minden hajnal színarany…” Kowalskyék száma, a címe Otthon, édes otthon, és ahogy telik az idő, tudom, mind többet és többet fog majd jelenteni ennek a két embernek.
Szépnek tűnt, ahogyan a lángossütő Pipi úr – aki itt mindenkit ismer és akit itt mindenki ismer – megpörgette a tésztát tömpe ujjaival, s ahogyan aztán a forró olajba dobta; szépnek tűnt, ahogyan a tojásárus Ernőke huszárosan bokázott egyet minden vásárlójának, így véve tudomásul, hogy értette, már adja is a kért – 6-os, 10-es vagy 15-ös – pakkot; ahogyan csalamádés asszonyok nevettek, egészségesen, szívből, hogy hatalmas melleik is belereszkettek, szépnek, tényleg szépnek tűnt.
Ebben ücsörögtem, poharaimból fölváltva kortyolgatva, és arra gondoltam, hogy minden okoskodás és búvárkodás és logikázás és taktikázás és töprengés és szemlélődés és drogokkal és alkohollal bejárt utak, egyszóval minden trükközés ellenére, mennyire kibaszottul érthetetlen, hogy mégis minek vagyunk itt a részei, részesei.
Megittam sorban mindent, én lettem az angyal, fizettem, köszöntem szépen, az életemre gondoltam, ami nem édes otthon, és arra, hogy van biztosan valahol egy édes is, csak most elbóklászhatott oda, ahol hiába is kutatnék utána, mert, azt mondják, ott minden lépés nyomtalan.
Tudom, mit beszélek – már néha látom is, hogy merre van.

Dukay Nagy Ádám