A nagy zabálás című filmnek nincs második része. Nem véletlenül. Péntek reggelre valahogy átfordul a hangulatom és a hangulatunk. Elfáradunk. Túltelítődik az önfeledt jókedv. Duzzad, már-már nehézkessé lesz. De ez még mindig jobb, mintha kiürülne, felhígulna. Talán ezt megelőzendő is, döntünk a távozás mellett. Nem jó túlhordani a dolgokat. Önfeledtnek lenni valamihez képest lehet, és valameddig lehet. Péntek reggel már nem csak az eső kopog az ablakon, hanem az elmaradt restanciák is jelentkeznek. Délelőtt bemegyek a könyvtárba. Kint továbbra is esik, hol szemerkél, hol pedig zuhog. Ez az őszi látvány a könyvtárból nézve kifejezetten szép.

Ehhez az elégikusba forduló hangulathoz a szemerkélő eső autentikus háttér. Persze ha a nap hétágra sütne, akkor meg azt lehetne írni, hogy a fülledt kánikula, a camus-i klíma, az idegenség közönye, vagy a közöny idegensége tessékelt ki minket a víkendházból és a kurta nyaralásból. Az ideológia veszélyes fegyver. Ahelyett, hogy önmagában hagyná a dolgokat, engedné azokat szanaszét lenni, mindent összefog, egybevon és egybefon; totalizál. Önkéntelenül és önkényesen jelentéssel itatja át a jelenséget. E sorok írójának csínján kell bánnia vele, akárcsak az öniróniával és a szóviccekkel. No meg a futball-hasonlatokkal: meddő mezőnyfölény, kihagyott helyzetek sora, okos passz, tétlen les. Amilyen jól működnek egy-egy találó helyen, annyira tudják elkótyavetyélni a szöveget, ha egész pályán támadják le azt.

Nem egyszerre megyünk vissza, hanem lépcsőzetesen. Az esti gyorssal indulok, azzal, amit tegnap még az indóház mellől bámultunk. A vagon mosdójában filctollal felírt hirdetés fogad. Férfi ajánlja fel szexuális szolgáltatásait férfiaknak. Ugyanezzel az írással találkoztam már idefele is. A telefonszám mellett a reklámozó fontosnak tartja megjegyezni, hogy a kliens, aki fizet a szolgáltatásokért, lehet roma is. Ezt a megengedő attitűdöt szolid zárójelbe rejti azért. Úgy látszik ez a kéz végigírta a székesfehérvári fűtőházhoz tartózó vagonokat. A zárójel segítségével nem fennhangon hirdeti rugalmasságát, inkább halkan, suttogva mondja akcióját.   Mintha szégyellné, és gyengeségnek tartaná kompromisszum-kész ajánlatát, ugyanakkor a gyengéd megengedés is érzékelhető. Nem tudom, hogy az ellenkezőjén mekkorát csodálkoznék; ezen a pőre és tudatos félmondaton mindenesetre meglepődök.

Itthon pedig próbálom elkezdeni a munkákat. Először is rendet kell rakni az asztal körül. Könyvhegyek és jegyzetdombok alakulnak ki pár perc alatt, ezek között a hegyvonulatok között telnek majd a következő hetek. A szisztematikusan elkülönített kupacok között szorosokat hagyok. Ezek jelképezik a lapzártákat, a szoros határidőket. A munkához leülni a legnehezebb. Olykor napokig nincs meg az a mozdulat, hogy kinyissam a gépet és elkezdjek dolgozni. Illetve, ha kinyitom, és elkezdek írni, akkor nem szöveget írok, hanem csak betűket egymás után. Ez nem is egy mozdulat, hanem egy mozdulatsor. Most sincs ez másképpen, nem tudok az asztalnál maradni. Keresztülbiciklizek a városon. Talán a bejelentett tüntetések, talán a nyári (jó)idő miatt, de kihalt a város. A Péterfy Sándor utcai kórház előtt nyolc-tíz gárdista köszönti egymást. Kisiparosnak nézném őket civilben. Délután az egy héttel ez előtti Timi-Gyuri esküvő videóját vágjuk Ádámmal. Pontosabban Ádám vágja, én meg nézem a műveletet, és folyton belekotyogok, hogy mire mit vágjon. A hetem egy analóg-barátság leírásával indult, Ádámmal való kapcsolatom dialóg. Majdnem húsz éve vagyunk barátok, félszavakból is remekül félreértjük egymást. Szerencsére mindig egymásra tudtuk frissíteni életünk új információit. Időnként ő adott nekem egy új szoftvert, máskor pedig fordítva. A gyerekkori barátságok egy része a közös és visszavonhatatlan múlt borostyánkőjébe záródik. Ami benne ragad a fosszíliában az kétségkívül igaz dolog, csak éppen elválasztatott már a mától. Ezzel a kővel aztán időről-időre lehet kacsázni egyet, lehet őrizni a zsebben, de akár meg is dobhatjuk vele a másikat. Hiányzik belőle az élő anyag. Ádámmal életben tartottuk ezt a barátságot, olykor nagy veszekedések és konfliktusok árán sikerült. Nem hagytuk, nem akartuk hagyni, hogy múzeumi kellék legyen. Amúgy rossz kapcsolattartó vagyok. Ha a barátaimat nem is annyira, de az úgy nevezett jó ismerőseimet, a haverjaimat hajlamos vagyok hanyagolni. Elhagyott életek, levedlett szerepek, egykori helyszínek vannak mindenki mögött. Nincs is annál radikálisabb, mint amikor azzal szembesülök, hogy a tér az még mindig ugyanaz, de az idő az már annyira más. Rétegek között létezek. Szöveg- és emlékrétegek között. Időnként beléjük ütközök, nagyot koppanok, azután elhallgatok, máskor pedig elsétálok mellettük, és boldog vagyok.

Szegő János