hirdetés

Road-movie, horror

2006. február 3. - Dragomán György

Eszembe jutott, hogy a múltkor milyen vicces kis párbeszédnek lehettem a tanúja a metróvezető és a diszpécser között. (Legelöl utaztam, ott, ahol le szokott lenni kaparva egy-egy átkukucskálásnyi hely a vezetőfülke mögötti ajtót borító olajfestékből). Diszpécser: Na Pista, semmi zökkenő az állomásra bemenet? Pista: Nem, simán ment minden. Diszpécser: Úgy látszik, az acél sok mindent kibír. Jó munkát.
hirdetés

          Reggelre tényleg kinyílt a tulipán, halványlila vagy sötét rózsaszín, vagy ciklámenszínű, mindenesetre egy olyan árnyalat, amiről nincs konszenzus, de ettől függetlenül jó érzés, hogy itt van az ablakban. Vajon bármilyen tulipánhagyma virágot hozna így, vagy kell valami trükk, hogy elinduljon a dolog? Majd rákeresek. Ezt szeretem az Internetben, hogy pillanatokon belül rá lehet találni a legkülönösebb szubkultúrákra, sőt, társalgásba lehet elegyedni a képviselőikkel.
          A délelőtt elég nyugtalanul telt el, néha váratlanul elkap az írás idegessége (főleg reggelenként jellemző), olyankor jobb nem is szólni hozzám, mert legszívesebben még saját magammal is összevesznék. Mostanában kezdtem rájönni, hogy ennek egyetlen ellenszere van, el kell menni itthonról. Úgyhogy pár óra nyüglődés után el is mentem a filmszemlére. A metrón szomorúan kellett észrevennem, hogy tegnap valószínűleg elvesztettem a metró-könyvemet: majdnem mindig van nálam olyan könyv, amit csak a metrón vagy villamoson olvasok, most éppen Roddy Dolye A Star Called Henry című munkája egy legendás ír erősemberről/bérgyilkosról, aki az apja mahagóni műlábát használta bunkónak az Ír Köztársaság születésének vérzivataros évei alatt. Profin megírt könyv, csak nagyon félek, hogy sose fogom látni, ahogy a hős sorsa kiteljesedik, merthogy sehol se találom. Az egyetlen reményem, hogy esetleg kézben hoztam haza, és itthon lecsaptam valahova, de egyelőre nincs meg, igazán nagyon nem is kerestem. Mostanában egyébként előszeretettel veszítek el könyveket, a múltkor például a Szombathelyről Bécsbe közlekedő buszon hagytam Milovan Dilas Találkozásaim Sztálinnal című könyvét, de amilyen peches vagyok, pont ott tartottam, hogy hosszas várakoztatás után Dilas elvtársat végre valahára fogadja már Sztálin, épp átadni készül neki az ajándék bocskort és jugoszláv partizánkarabélyt. A könyvet egy ideje vadászom antikváriumban, de egyelőre még nem találtam meg. A Dolye-regényről azért még nem mondtam le teljesen.
          Egy filmet lekéstem, húsz perc késéssel már nem lett volna értelme bemenni, úgyhogy inkább a plázában csatangoltam, ezt se fogom megszokni soha, de most valahogy határozott élvezettel mászkáltam egyik boltból ki, másikba be, közben az embereket figyeltem, azt, ahogy a ruhák között válogatnak, egy lány talált magának egy blúzt, rengeteg sok közül választotta ki, láttam, ahogy megérinti az anyagot, végigfuttatja az ujjait rajta, elfordítja, meghúzogatja, és már kúszik is fel a keze a vállfára, emeli le, indul a próbafülke felé. Remélem aztán meg is vette, olyan lelkesnek tűnt.
          Két érdekes filmet láttam aztán, most inkább egyiket se elemezném érdemben, de látszott, hogy átgondolt és tisztességesen megcsinált munkák. Végül is régi kívánságaim teljesültek, merthogy évek óta zúgolódom magamban, hogy miért nem csinál valaki egy rendes road-movie-t, vagy horrort. Na most mindkettőt megkaptam, a Madárszabadító, felhő, szél végül is egy gyalogos road-movie búzamezőkön át, és rendesen oda van téve, bár nekem kicsit sok ez a tömény tolsztoiánus pravoszláv misztika.
          A másik film, a Taxidermia meg akár horrorként is felfogható, nem akarok semmilyen poént lelőni, de nem emlékszem rá, hogy láttam volna olyan filmet, ahol ilyen plasztikusan és belemenősen ábrázoltak volna belső szerveket. Nagyon szeretem a Hullámzó Balatont, amikor először olvastam a Holmiban, nagyon megdöbbentett, ráadásul van nekem egy kazettám, amin Parti Nagy Lajos olyan szép szomorúsággal a hangjában olvassa fel ezt is és a Se dobok… még egy csomó másik novelláját is, hogy akivel csak meghallgattattam (és nem kevesen voltak ilyenek), mind a hatása alá került, szóval eléggé kíváncsian és egy kicsit aggódva is vártam a filmet. Aggódni fölösleges volt, a film legalább annyira különleges lett filmként, mint amennyire rendhagyóak az írások, amelyekre épül, a forgatókönyv is messzemenőkig rendben van, csak az a melankólia és belenyugvás hiányzott nekem belőle, amit annyira szeretek ezekben a novellákban. A filmben valahogy inkább a felszínen van az indulat, és ettől túl plasztikussá válik az, aminek inkább abszurdnak kéne lennie. És hát mennyivel szebb és sokat sejtetőbb, meg tulajdonképpen abszurdabb is az, amikor Parti Nagy azt írja, hogy „perisztaltikáztam”, annál, hogy hosszú perceken keresztül látjuk, hogy emberek sugárban hánynak. A test ilyen brutálisan ábrázolt vizuális lebontása ettől akár még kultikus is lehet, de azokat is meg tudom érteni, akik vetítés közben kimentek a teremből.
          Hazafele jövet hallottam, hogy beszélik az emberek, hogy a metró benne ragadt az alagútban. Eszembe jutott, hogy a múltkor milyen vicces kis párbeszédnek lehettem a tanúja a metróvezető és a diszpécser között. (Legelöl utaztam, ott, ahol le szokott lenni kaparva egy-egy átkukucskálásnyi hely a vezetőfülke mögötti ajtót borító olajfestékből). Diszpécser: Na Pista, semmi zökkenő az állomásra bemenet? Pista: Nem, simán ment minden. Diszpécser: Úgy látszik, az acél sok mindent kibír. Jó munkát.
          Vacsora közben Anna elmesélte, hogy hajnalban azt álmodta, egy fekete kutya harapja a vállát, nem nagyon erősen, de azért határozottan. Erre én mondtam neki, hogy a pszeudo-orosz filmben a következőt mondja a misztikus hős a nagy terhet cipelő útitársnak: „Álmodban az a fekete kutya te voltál”. Anna ennek nem örült.

Dragomán György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.