Szeretem a kapott levelet kicsit még bontatlanul tartogatni, nem kinyitni azonnal. Behozom a kertkapun lévő levelesládából, nézegetem, leteszem valahová, van, hogy csak másnap bontom fel. Egyetem előtt katona voltam Hódmezővásárhelyen, ott alakult ki ez a rossz szokásom. Délután sorakozó, eligazítás, levelek kiosztása. Ha kaptam egyet, csak éjjel nyitottam fel. Addig is betettem a zubbonyomba. (Jó lenne azt írhatni, amit a régiek: a szívem fölé.) Manapság leginkább számlákat kapok, azokat rögtön feltépem. Persze a levelezés leginkább e-mailen. De azért a kézzel írt levél az igazi öröm, ezeket elteszem valahová, egy jó helyre, egy éjszakánként nagyokat roppanó, örökölt könyvszekrény fiókjába. Jó érzés tudni, hogy valaki kezében még megmaradt a mozdulatsor: papírt elővenni, teleírni, megcímzett borítékba tenni, bélyeget ragasztani rá, és levinni a közeli postára. Mészöly Dezsőtől, Lengyel Balázstól, Takáts Gyulától, Szőnyi Zsuzsától, Tandori Dezsőtől és másoktól, mind ilyen leveleket őrzök.

     A tegnap postán érkezett Hibó Tamás-képet is hagytam egy kicsit megérkezni. Mikor láttam, hogy már nagyon fészkelődik a csomagban, kibontottam. A linómetszet 72-ben készült, a Vaterán árulta valaki, nem kellett senkinek, megvettem. Nagy csatamezőt mutat a kép, ahol az összeverekedő két sereg egymásba roppanva, gabalyodva, kiterítve, kihűlve. Nincsenek győztesek, vagy ha igen, már messze járnak… Hibó Tamás festő volt és grafikus, és mert Magyarországon élt, sírköveket faragott, hogy családjával megéljen. Morális kérdésfeltevéseinek, a hivatalos kultúrpolitikával való permanens szembenállásának megvoltak a következményei. Alig volt több 40 évesnél, mikor továbbment. Egyik lánya Szonjám édesanyja.

     Reggel korán keltem, befoltoztam levelezésem szakadásait, válaszoltam mindenkinek, aztán arra gondoltam, milyen jó lesz ma papír (laptop) fölé hajolni és írni, de másként alakult: Natália felment Pestre karácsonyi ajándékokat nézni, egyáltalán kimozdulni, én itthon maradtam a két lánnyal. Lementünk a Dunához, hosszú séta a bicikliúton az Újvölgy felé, majd vissza, fel a régi szlovák parasztházsorhoz, ahová, az egyikbe, ha lehet, szeretnék egyszer megérkezni. A folyó mellett tologatva a babakocsit, Duna-verseimre gondoltam, amelyeket februárban hoz le a Holmi, meg Masaru Emota kis könyvecskéjére, aki szerint gondolataink, szavaink hatással vannak a vízmolekulák szerkezetére, és a víz válaszol nekünk. Mintha a tudomány Orpheus nyomába eredt volna.

     Ebéd után a lányok aludtak, végre asztalomhoz ülhettem.

     Rákos Sándor kiadatlan naplóit, megkezdett, majd félbe-szerbe hagyott verseit olvasgatom. Vannak felejthetetlen versek, de vannak felejthetetlen verssorok is. Nézd ezt: találhattál volna alva is / találhattál volna halva is / ágyam fejénél megálltál / köszönöm hogy ébren találtál // (…) / szavak nélkül is szólítlak / halálos ágyamon is hívlak / nagy csöndem akkor sem ereszt el / csordultig megtelik neveddel. Vagy ezt: majd ha gyúl világra vak / hályogos ég szeme a Nap / majd égeti nyomunkat porba / ahogy bolyongunk megbotolva / majd jajgatunk fentről kizártak / hogy lent sem találjuk hazánkat.

     Szívesen összeállítanék egy olyan antológiát, amibe csak sorokat mentenék át, amelyek valami miatt nem álltak össze versnyi remekművé, mégis fontosak lehetnének az olvasók, de a szakma számára is. Hányszor vagy úgy te is, hogy mész az utcán, és hirtelen dobogni kezd benned egy sor, amit talán már nem is kapcsolsz egy költőhöz, főleg nem az életművéhez, amelynek pedig elidegeníthetetlenül szerves része, hanem attól különváltan dobban benned, különös erővel, magyarul vagy valamelyik más nyelven. Hallod a sorokat, és boldogan időzöl el a nyelvben, tanult és átörökölt hazádban, aztán, ha szerencséd van, (mert a költészethez szerintem szerencse is kell, ma verset írsz, aztán, lehet, hogy holnap már nem és soha többé), leírod az első sort, a saját szavaidat.

     Most abbahagyom ezt a netnaplót, mert le akarom írni a saját szavaimat.

     Sára lányom zenét küld, továbbítom.