hirdetés

Saját hajat hordani nem ésszerű dolog

2012. március 10. - Turóczi Ildikó

Ha bomlik már a frizura, akkor csak a póthajat kell beadni a szalonba. Ez Európában nem így van? – néz rám. Hát nem éppen, válaszolom, az én hazámban csak az hord parókát, aki valamiért elvesztette a saját haját. Mi a fejünket visszük a szalonba, nevetem el magam. - Turóczi Ildikó szabadnaplója.

hirdetés

A hazafele tartó ösvényen ballagtam, egy fuláni asszony jött szembe velem. Kék, narancssárgamintás vállkendőjét a feje köré tekerte, csak a hennával dekorált arca látszott ki belőle. Gyors léptekkel közeledett, a fején egy zománcos tálban egy másik kisebb volt, aludttejjel tele. Hirtelen megállt, valamit mondott, nem értettem. Törzsi nyelven beszélt, mást nem ismert. Pillanatok alatt került tolmács is: ő engem üdvözölt, én viszonoztam. A kézfogás, az átölelés itt is a barátság egyértelmű jele. Mindezek után az otthonába invitált. Szívesen elfogadtam, szombatra, azaz mára ígértem. Az otthona négyórányira van innen, mondta, reggel kell indulnom, hogy estére hazaérjek. Ebben maradtunk.

Szombat van. Polycarppal közlöm, hogy a fulániakhoz megyek, ahhoz az asszonyhoz, akinek ilyen és ilyen a vállkendője, és az arcát hennával rajzolt, festett motívumok díszítik. Ivo tudja, tettem hozzá, és szívesen elkísér. Jó ötletnek tartja, jön ő is, mondja, és magához vesz egy doboz Albendazolt.

Ha a bozótba megyek, akkor legyen nálam bot a legelő állatcsorda miatt, erre tanít mindenki. Most van, hazahoztam a múltkor, és használom is. Derülnek is rajta mindannyian. A bozótban kell, a bozóton kívül viszont csak a vének használják öregbotként, az én kezemben most mókásan, viccesen hat.

Elindulunk, Ivo mutatja az utat. Keskeny hegyi ösvényen haladunk felfele, mint egy középnehézségű akadálypályán. A hely gyönyörű. Magas fák, pálmafajták váltakoznak bambuszerdőkkel. A sok eső végett megduzzadt patak vagy folyó magával hurcolta az egyik lengőhidat (vagy nem is volt talán), mi pedig tétovázva állunk a víz partján, ami széles mederben, lassan hömpölyögve állja útját a keskeny ösvénynek. Ivo feltűri a nadrágja szárát, és átsétál a vízen. A túlparton megáll, maga elé néz, várakozik. Polycarp ugyanezt teszi, nekem sem marad más választásom. Gyorsan átfut az agyamon, hogy mivel is lehetne itt fertőződni, aztán vállat vonok: túl sok az aggályom, és ha így van, akkor tanácsosabb lett volna otthon üldögélni. Lehúzom a cipőm, és átsétálok a térdig érő vízben. A botomnak most hasznát veszem. Néhány lépéssel odébb kerítésbe ütközünk. Ivo átugorja, Polycarp vár, én hason kúszom át alatta. Hosszas megfontolás után Polycarp is a kúszás mellett dönt. Ivo előttünk halad, néha megáll, rám néz. Aztán eltűnik, és néhány guavával tér vissza. A kellemes ízű, édeskésen savanyú zamatú gyümölcs most jólesik. Szomjas vagyok, és nem hoztam vizet magammal. Alig másfél óra múlva feltűnnek a törpeházikók. Tehát vagy nem jó helyen vagyunk, vagy csak nagyot rövidítettünk. Mindkét feltevés helyesnek bizonyul.

Egy gumicsizmás, ballonkabátos férfi fogad, a belső udvarba tessékel. Előkerül a ház egyik asszonya is, csodálkozva néz ránk. Kiderül, hogy nem ide indultunk, de pihenjünk csak meg, és tessékel is be az egyik kör alakú, kívül-belül vakolt, és fehére meszelt házikóba. Leteríti a szőnyeget, termoszban hozza a cukros-tejes teát. Beszélgetünk. Az itt élő család nyolctagú: a férfinak egy felesége van, aki öt gyermeket szült. Élnek mind. A három lány közül a nagyobbik férjhez ment, de a férje elhagyta, ezért hazaköltözött a kisfiával. Az anyjával, a lánytestvéreivel és a gyermekével lakik egy házban. Ebben teázunk most. Itt két emeletes ágyat látok, ami azt jelenti, hogy mindenkinek szúnyoghálós, külön fekhelye van. A gyermek az anyjával alszik. A bejárattal szembeni polcokon sorakoznak az edények és a calabash-tálak. Ez utóbbiak szépen és igényesen dekoráltak, piros, kék, sárga motívumok díszítik őket. Mert nagyon tetszenek, kapok én is ajándékba egyet. Az ajtó melletti polcokon sorakoznak a cipők és az esőernyők. A nagyobbik fiú Bamendában tanul, kollégiumban lakik, és csak ritkán jár haza. Neki külön kis kunyhója van. Ebbe a kunyhóba egy pöttömnyi, alig méter magas ajtón lehet bemenni. Bent keskeny bambuszágy, rajta szúnyogháló. A fehérre meszelt falon, körös-körben, egy sorban és egymástól azonos távolságra, barnával festett gombaszerű motívumok sorakoznak. A kunyhót kúp alakú nádfedél borítja, az erős pálmalevélrostok, mint csigaház spiráljai fonják-kötik össze a tetőt alkotó, egymáshoz szorosan illeszkedő nádszálakat. A tető a jurtaszerű vályogtégla falra támaszkodik, a kúp csúcsát a házikó közepére rögzített bambuszrúdhoz erősítik. A többi kunyhót fűkötegekből összerakott tető fedi. A kisebbik fiú Esuba jár iskolába. Tizenkét éves. Az apának külön háza van, hasonló a nagyobbik fiúéhoz. Ő reggel elmegy a tülkösszarvú fehér fuláni szarvasmarhanyájat legeltetni, és este ér haza. A fejés az asszonyok dolga. A tej egy része a családé, a másik részét megalvasztják, és Esuba viszik eladni. Egy bögre aludttej két kockacukorral kikavarva 100 kameruni frankba kerül. Délelőttönként fuláni asszonyok és lányok érkeznek Esuba, fejükön az általam is látott mázas tál, benne az aludttejes edény, kockacukros zacskó, néhány műanyag evőkanál és kistál.

Visszafele egy másik ösvényen megyünk. A család tagjai elkísérnek a folyóig. Itt egy általuk készített gát mögötti, csendes vizű, kicsi öböl jelenti a mosogatóhelyet, néhány méterrel alább a ruhákat mossák és öblítik ki. Az ivóvizet egy másik forrásból hozzák, azért messze kell menni. Az öböl vizét használják étel- és teafőzéshez is. 

Otthon lecövekelek az ajtóban: Patience a haját nyírbálja egy ollóval. Nem értem. Megnyugtat, hogy ezek csak a vendégtincsek. Megunta hordani, mondja, és három különböző színű parókát vesz elő. Az afrikai nők többsége póthajat hord, így változatosabb, állítja. A természetes anyagból, azaz hajból készítettek drágák, ezeket nem mindenki engedheti meg magának, de vannak olcsóbbak is. Láthattam a piacon, ötszáz frankért már csinos fonalhajat lehet vásárolni. Ha bomlik már a frizura, akkor csak a póthajat kell beadni a szalonba. Ez Európában nem így van? – néz rám. Hát nem éppen, válaszolom, az én hazámban csak az hord parókát, aki valamiért elvesztette a saját haját. Mi a fejünket visszük a szalonba, nevetem el magam. Látom, hogy nem helyesli, már azért sem, mert a hosszú tincsek növesztésére sokat kell várni. Igaza van.

Esik az eső, a délutáni séta elmarad. Patience tovább nyesegeti a póttincseket, és nekem kedvem támad megmosni a sajátomat. A szükséges előkészületek után indulnék is ki, amikor Patience rámnéz: ez a természetes színe a hajadnak?, kérdi. Nem, vallom be, a hajamnak festett színe van. Tapintatos, és csak bólint. Ezt teszem én is, és ha két hónapnál tovább maradnék, akkor valószínű, hogy elmennék a szalonba – póthajért.

Turóczi Ildikó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.