Ötven éve, az akkori Filmvilág római tudósítója (alkalmanként ilyen is volt) beszámol arról, hogy néhány nap múlva (február közepén) bemutatják Rómában Fellini Dolce vitáját, és a még nem látott film körül máris óriási viták folynak. Fellini január 20-án született, ekkor épp negyven éves. Azért is érdemes ezt szóba hozni, mert jön... jön... jön a hollywoodi sikerfilm, a Nine, jön már ezen a héten, a Filmszemlét túlharsogni akaróan jön a magyar mozikba. A Nine, mint címéből is sejthető, a Nyolc és fél zenés-táncos remake-je. Saraghinát, a kiskamasz Fellinit őserdei nőstény-bájaival riasztó (és vonzó) rút városszéli bolond-ringyót Rob Marshall új zenés-táncosában egy harmincnégy éves, virágzóan csábító táncos-énekesnő játssza: ezzel talán, Nino Rotát szóba sem hozva búcsúzhatunk is mára (nekem örökre) a Nine-tól. (A római Repubblica filmkritikus bloggere udvarias szomorúsággal ír róla: „lehetett volna rosszabb” - mormolja, és Saraghinát meg sem említi.)

Ötven éve készült minden idők négy-öt legjobb lengyel filmjének egyike, a Mater Johanna (Kawalerowicz alkotása). A forgatókönyv magyarul is megjelent a Nemeskürty István-szerkesztette, azóta is páratlan forgatókönyv-gyűjteményben (Az Édes élet, Gondolat Kiadó, 1970). Benne Suryn jezsuita atyát felettesei ördögűzésre küldik egy apácazárdába. Az atya jámbor zsolozsmáit kiröhögi a zárdában fészket vert Sátán. Suryn, hogy az ördög-megszállta zárdafőnöknőből önmagába telepítse ezt a diadalmas Sátánt, legyilkol két istállószolgát. A komor és feszült filmnek többféle olvasata van: annakidején főleg az akkori fanatizmus korabeli hatalmáról szólt.

Papok, főpapok, Sátán. Ezen a héten kezdi forgatni legújabb filmjét a jótékonyan szabálytalan és dühös Nanni Moretti. Egykor afféle későn jött új-hullámosként, olasz Godard-ként kezdte, (miként még régebben Bertolucci és Bellocchio). Moretti Kedves Naplóm című esszéfilmjére talán emlékszik valaki: nem az első, és nem az utolsó műve volt a baloldali olasz értelmiségiek dúlt csalódásairól. Moretti azonban (egykori profi vízilabdázó) jól viseli a gyűrődést: Vespa-motorral járja végig a nyáron kihalt Rómát, elmegy Pasolini meggyilkolásának ostiai színhelyére, és okosan, olykor röhögve  gyötri magát meg eszmetársait. Egyik szellemes filmje, a Palombella rossa (Piros galamb, de nem szószerint értelmezendő, hanem kb. „Vörös átejtés”) ugyanezzel viaskodik (magyar-olasz vízilabda csatát is belekomédiázva). Minden filmje, ha gyengébb is, élesen politikus, élesen töprengő és élesen szabálytalan. Egyetlen egy nem ilyen, hanem hagyományos, profi módon előadott, közhelyes és érdektelen. Persze éppen ez (A fiú szobája) nagydíjat kapott Cannes-ban. Utána azonban visszatalált elárult önmagához: a Kajmán Berlusconi gonosz varázsáról szól, egy erőszak- és hazugságlovagról („én soha nem hazudok”), akiről hamvas széplányok dalolják reklám-hirdetésben a refrént: „Jó-jó-jó! Még jó, hogy itt van velünk Sil-vi-o”. (Ez nem Moretti, ez valódi tévé-szlogen). Vadul és játékosan fogalmaz. Több Berlusconi-hasonmás is felvonul a tragikomédiában - de a Kajmán legvégén Moretti jelenik meg bombamerényletet túlélő Silvióként: a győztes lovag felelősen fenyegetve népéhez szól. A 190 cm magas, szakállas rendező játssza, semennyit nem törődve a külső hasonlósággal - mégis hideglelősen hiteles. Most új filmjének címe: Habemus Papam! - a képzelt új pápát Michel Piccoli játssza; terroristák kerülgetik, ő pszichiátert fogad (ez meg maga Moretti) - máris jótékony izgalomban az olasz baloldal és az olasz jobboldal. Biztatóbb, hogy az olasz kultúra is.

Valamikor a Kádár-korszakban a Jancsó-forgatások, majd premierek idején volt így minálunk (persze legális politikai jobboldal nélkül.) A hivatalos párt- vagy népfrontos sajtó az „érted haragszom” pózzal értékelte. Nagyon éles támadást némely klasszikus Jancsó-film fogadtatásakor Darvas József kommunista „népi író” és miniszter, máskor Fekete Gyula nem kommunista és nem miniszter „népi író” intézett ellene - ne töprengjünk most azon, hogy melyikük volt baloldali és melyikük „nem legális jobboldali”. Múltak az idők. Mint sok mozinéző tanúja volt, Jancsó 1988/89 idején gyorsan még rendezett néhány filmet, majd hosszú évekig tartó szünet következett. Amikor aztán életműve már-már lezárultnak látszott, az ezredforduló hajnalán, hetvenkilenc évesen szaltó-bukfencezett egy nagyot-vidámat, és új filmbe fogott. Majd a következőbe. Ebből hamar új ciklus lett. Senki, ő maga sem tudhatta kezdetben, mi lesz, hogy lesz, hány film lesz belőle, és mennyire lesz új, eredeti és értékes. Módosult a hangja, a stílusa: erősebb lett a fekete humor: addig a tragikum zúgott nála, majd sok láng- és tűzjelenetben is a jeges abszurdumok anti-logikája. Új ciklusában a tragikomikum bőgve röhögő víg-abszurduma. Jancsónak új, zajos sikere is lett, amikorra a magyar film nézőszáma összezsugorodott. Ez a fekete humorú víg abszurdum régi híveinek nagyrészét visszacsalta, és azt hiszem, újakat is toborzott.  Most, a MOM-parti szemle-premierre öt (!) teremben párhuzamosan folyt a vetítés. A lépcsőre kényszerültem, s mintha a tegnapi naplójegyzetemet akarta volna illusztrálni több férfiú is, szorosan és kellemetlenül körbevettek. Lányokat nem észleltem a közelemben. Stresszesen, dühöngve, másra ügyelve, fél seggen ülve nem tudok jól filmet nézni (nem a lépcső zavart) - Jancsó megérdemli, hogy később gondoljam újra.

De maradjon mégis Jancsóról szó. Két napja kaptam meg az idős olasz kritikus, Giacomo Gambetti 2008-ban megjelent Jancsó-monográfiáját. (M.J. - Il cinema tra storia e vita, Carlo Lizzano előszavával, E. Marsilio, www. Marsilioeditore.it) Gambetti a korai évektől húsz éven át látogatta a Magyar Játékfilmszemlét, számos cikket és beszámolót írt magyar rendezőkről. (Mostani könyve is csak 1991-ig kíséri végig a rendező életművét - a későbbiekről csak alapos filmográfia tudósít.) Gambetti itthoni jutalma az lett, hogy monográfiájának semmi visszhangja nincs. Pedig azon is érdemes volna elgondolkodni, hogy a magyar film iránti érdeklődés - Tarr Béla az egyetlen kivétel - tizenöt, vagy több év óta külföldön erősen visszaesett. Cannes-ban, Velencében azóta hány versenyfilmünk szerepelt? A Gambetti-könyv bibliográfiájából is láthatjuk (mégis többesszám!), hogy a hatvanas-hetvenes években több önálló kötet is jelent meg franciául, olaszul Jancsóról - mostanában Gambettié az egyetlen. A védvár utolsó nemes harcosa: le a kalappal.