Hát Tamír nem kóstolt lekvárt, maradok tudatlan! A héten nincs tanoda, ő sem kell, hogy itt legyen.

Én végre Sátán, a szokott módon Julcsi, az igazgatóm szállított. A szomszédban Bótán lakik, reggel átgurul értem, néha értünk, és hasítunk Upponyból Sátára. István olykor útitárs, máskor, mint ma is, bringával megy.

Suli még van, és most hasonlít a tanodához, ami jó.
Az iskolában az a rossz, hogy kötelező, sok olyat kell tanulni, ami köszönőviszonyban sincs a mindennapokkal, a gyerekek érdeklődésével és képességeivel. A tanoda viszont önkéntes, van benne kreativitásra építő havonta változó projekt, tehetséggondozás, nyelvi fejlesztés, intenzív angol, tehát csupa olyan történik ott, aminek az iskolában is kellene. Csak hát az ellenőrzések, kompetencia felmérések, szülői igények…, meg ilyesmi. Azért elgurul így is, az összes nyolcadikost oda vették fel, ahova vágyott, köztük Gézát a legerősebb ózdi gimnáziumba!
Ma tréfa-móka és kacagás volt az élet! Tánc, karaoke, sportnap, értve alatta foci. Terveztünk még disputaversenyt, de nem jutott rá idő, talán holnap, de én abban már nem tudok részt venni, kirándulok a hetedikesekkel a Szalajka-völgybe. A tervezett témák között szerepelt a szellemvilág, na nem Heidegger vagy Kant, hanem a hazajáró lelkek, a szellemidézés, a túlvilághoz való viszony.
Volt a múlt hónapban Kazán egy disputa nap, arra készülve lefolytattunk több vitát. Lett légyen szó arról: külföldön, vagy itthon jobb-e élni, vagy dolgozhat-e az asszony, legnagyobb meglepetésemre ötven-ötven százalék volt egy-egy álláspont képviselőinek a száma. Szellemügyben is ez lett volna az arány.

Egy szép tavaszi napon ballagtunk lefelé az utolsó ebédelő turnussal a tanodánk épületében működő éttermünkből, amikor Alex váratlanul megkérdezte: „Tanár Úr! Hisz maga a szellemekben?” „Nem én!” adhattam meg lacafacázás nélkül a választ, megtoldva a: „Hát Te?” kérdéssel. „Természetesen igen!” hangzott a szintén határozott válasz. Többek szemében láttam az őszinte helyeslést Alex válaszára, és egyben a rosszalló értetlenséget az én hitetlenségem hallatán. Mások várták a vitát, és érdeklő arcok fordultak felénk. Gyorsan letudtam a kötelezőt, kifejtettem, hogy vitának hitbéli dolgokban helye nincs, ha teheti, vegye tudomásul az én elutasító álláspontomat, és ennek ellenére fejtse ki az övét! Ne vitatkozzunk, hiszen nem érdemes, úgysem tudjuk meggyőzni egymást, én nem is akarom őt, inkább meséljen, idézett-e, látott-e már szellemet!
- Hát persze, de a Radicsnét is láttam macska formájában!
- Láttad, ahogy átváltozott?
- Azt nem, de a Radicsné házából jött ki, fújt rám, és pont úgy járt, mint az asszony!!
- Tuti, hogy a Radicsné volt?
- Ne vicceljen Tanár Úr! Hát persze!
- És mi újság a szellemekkel?
- Egyszer egymásra fektettünk seprűt és kaszát, letakartuk egy lepedővel, és hívtuk a mamámat, adjon jelt, jól van-e! Néztük-néztük az ágyat. Egyszerre megemelkedett a lepedő! Felállt a kasza, aztán a seprű is!
„Meg még mi?” – szólt közbe egy szkeptikus. „Beszélsz hülyeségeket! Hogy lennének már szellemek!”
-„Te Alex, nem is tudtam, hogy Te árva vagy” - mondtam. „Dehogy vagyok, mondom, hogy a mamámat hívtuk!”

Jahogy: mama=nagymama, papó=nagyapa, makuka=szotyi, simi=tornacipő, és így tovább.
Kigórtam három furik troszkát, mégis alig ég a kazán! A helyes megfejtést küldők között egy korsó sört/pohár bort sorsolok ki, ha nincs válasz, megadom a fordítást az utolsó naplóbejegyzés utolsó sorában!

És aztán elindultak a történetek: kinél kopogással jelentkezett a szellem, kinél mozgott az asztal A legstabilabb történet szerint szellemidézés közben leszakadt a plafon. Éppen abban a percben szenvedett balesetet az idéző édesapja. „Csak nem halt meg?” kérdeztem ijedten. „Persze, hogy nem, de így jelzett!” hangzott a teljesen szürreális válasz. A többiek hümmögtek, hülyéztek, kételkedtek, vagy erősítgették a szellemvilág létezését. Állítók és ellenzők aránya itt is majdnem fele-fele volt.
A történetemnek koránt sincs vége. Délután az ózdi gimiben Antal udvariasan megkérdezett: „Kérdezhetek egy intim dolgot tanár úr?” „Hát persze!”- mondtam én őszinte kíváncsisággal. Tréfás kérdésre számítottam, mert Antal az első órán azzal mutatkozott be, hogy azt a kérdést intézte hozzám: „Igaz-e, hogy minden író buzi?” Most azonban nem provokálni akart, „Hisz-e a szellemekben a Tanár Úr?” - kérdezte. Bameg, gondoltam, és eszembe ötlött az ebéd után, meg egy régebbi eset is.

Még Kazán laktam, nem Upponyban, betértem egy sörre a helyi kocsmába. Az egyetlen vendég azonnal szóba elegyedett velem. Mi újság, mi járatban vagyok errefelé? Beszámoltam neki Sátáról, a suliról, a dolgok állásáról. „Sáta, ott volt a környék legjobb kocsmája a Lilice!” - sóhajtott fel nosztalgikusan. Nemsokára Ózdon az indító melletti fakocsmába tértem be múlatni az időt a buszom indulásáig. A pultos hölgy is feltérképezett. „Sátán tetszik tanítani? Ott volt a kocsmám, a Lilice. De kár, hogy be kellett zárni, mert egyre csökkent a forgalom!”

Otthon persze elmeséltem a történteket, Kati elmosolyodott. „És még mindig nem hiszel a szellemekben?” - kérdezte.

Kresalek Gábor