Tamír megjött, kóstolt, dicsért, lehet, hogy csak a hagyományos arab udvariasság szólt belőle? Pécsről tért haza, hozott Áginak sonkát. Fantasztikus hentesáru, korábban már kínált ilyennel, meg borral! Arab sonka, arab bor! „Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél”!

Hát tényleg ez volt az utolsó nap a gyerekekkel! Szombaton ballagás, oszt’ cső…

Jó, utána jönnek a Tanodás táborok. Az első már jövő pénteken indul. Aztán egy, július közepén, egy meg augusztus elején. Filmeket fogunk forgatni, erre készülünk január óta. Van három kész „forgatókönyvünk”: egy zenés-táncos, egy szürreális abszurd, meg egy doksi-játékfilm. Mindhárom a sűrűn változó és gazdag programok miatt elég nehezen állt össze, de egyaránt ígéretes. Az a baj, hogy a táborban is az időből lesz a legkevesebb. Kreatív csoport, médiások, filmesek, főzők, képzőművészkedés, bábozás, vitorlázás, már leforgatott rövidfilmek vágása, és az egészre van egy hét! Ráadásul nyaralniuk is kellene a srácoknak: lazulni, pihenni, élvezni a Balatont, máshova a többség (szinte mindenki!) nem jut el a szünetben, csak Pálkövére.

A lassú építkezésben azért benne vannak a tanodások is. Amikor először - még történelem előtti időkben -, 1981-ben hasonló programot vezettem pesterzsébeti cigánygyerekeknek, akik akár a maiak szülei lehetnének, bár ők is filmes panelekből, toposzokból „építkeztek”, a fantáziájuk színesebb volt. Nem valamiféle romlásról van szó, csupán a világ változott meg radikálisan! Azok a kölkök két tévécsatorna és a Kossuth Mozgó kínálatát élvezhették, értelemszerűen fogalmuk nem lehetett a számítógépről, kameraként használható telefonról. Nekik a fényképezés is komoly kihívás volt. Az én gyerekeim nemcsak, hogy használják a kompjútert, de csodákra is képesek vele! Nemcsak arról van szó, hogy teljes természetességgel bánnak vele, lazán írnak programokat, hackelnek meg bármit pillanatok alatt, hanem helyesebben írnak a klaviatúrán, mint kézzel!
Muszka, a 16 éves negyedikes elképesztőt produkált! Annak dacára, hogy „már negyedikes” nem tud írni-olvasni. Eddig a régi iskolában senkinek sem jutott eszébe, hogy egyetlen lehetőség a betűvetésre való megtanítására az egyéni foglalkozás. Szeptembertől egy tanító csak vele foglalkozik és, hogy ne zavarják osztályát, a könyvtárban dolgoznak. Ide járok én is a likas órákban dolgozatot javítani, olvasgatni, órákra készülni. Egy napon éppen az egyszem számítógépen akartam megnézni valamit, amikor a tanító nénit elhívták valahova. Muszka ücsörgött csendesen, majd összeszedte a bátorságát, és megkérdezett, nem tudnám-e odaengedni a géphez, meg kellene néznie valamit a face-en. Nem hittem a fülemnek, hiszen végigkövetve stúdiumainak haladását, tudtam, nem tartanak még az ABC közepén sem. Mindenesetre átadtam a helyem, majd azt láttam, hogy a csávó sec perc alatt fellép a hálóra, belép a face-be, majd chatelni kezd! Nem írt túl szofisztikált mondatokat, de levelezett! Használta a rendszert!!
A médiások operatőrei teljes biztonsággal kezelik a kamerát! Ők sem vágják a plánozás, a kép, a snitt fogalmát, kérdve néznek rám, ha zoomolásra biztatom őket, de nem remeg a kezük, pompás szögeket találnak, méghozzá tudatosan, szépen komponálnak! Munkájukon nyilván látszik kollégáim kéznyoma is, de látni kell, ösztönösen is jól tudják használni a technikát, anyanyelvi szinten beszélnek a képek nyelvén!

Jó lesz a tábor, he melós is, mert biztos vagyok benne, hogy a cigányság egyik lehetséges kitörési pontja a művészet, meg persze a sport (Hahó! Holnap erről is lesz szó!). Egy ilyen tábor, ahol a kreatív energiák előhozhatók, de még az egymásra figyelés, a közös munka öröme is megismertethető, hallatlanul fontos élmény ezeknek a végtelenül érzékeny és nehéz helyzetben élő, napi támadásoknak és frusztrációknak kitett gyerekeknek. Az alkotás boldogsága, maga a tény, hogy létre tudnak hozni valamit, mindenkinek van szerepe a folyamatban, biztonságot, megnyugvást ad. A film sokat segíthet! Zene-tánc-képek, mindenki művész! Az is, aki nem, és főleg az, aki lehetne, csak nem tudja magáról!

De ma, ma van, visz minket a busz Szilvásra, a Szalajka-völgybe. Tiszta áprilisi az idő. Süt a nap, beborul, megint kisüt, záport kapunk, borongós, csöpög, megint kisüt!
A hetedikeseket kirándultatjuk Tiborral, az osztályfőnökükkel. Nem egy nagy létszám, kilencen vagyunk összesen, és csak egy beteget kell nélkülöznünk társaságunkból.

A szokott programot nyomjuk. Panoptikum, tudják a kiállított királyok történetét, ismerik Sisit, a kedvencük „Mátyás, az igazságos”. Fotók a bejáratnál fölállított kalodánál. Vonattal megyünk föl a Fátyolvízesésig.
Őszintén meglepnek a vonatban. Egy velünk egy kupéba kerülő downos csoportra a szemük sem rebben. Semmi röhögés, megjegyzés! Andi diszkréten hozzám fordul, és engedélyt kér, hogy a kezében tartott „közlabdát” odaadja a szemben ülő kislánynak, mert az szomorú, és tetszik neki a játékszer: „Tanát Úr! Odaadhatom a labdát annak a csöppgyereknek? Annyira hesszeli!”
Kiszállunk. „Hagyjuk a barlangot! Ne éri meg! Tiszta kosz! Inkább pikniklejünk (sic!)”- mondja Béci! És sütöttünk szalonnát. Itt úgy kell, hogy a kenyérre hagymát, paradicsomot, paprikát vágnak, arra megy a csöpi. Gyönyörű kenyereket rittyentettek percek alatt. Senkinek nem kellett feladatot adni, mindenki teszi a dolgát. Ki a kenyerekkel, szalonnákkal bajlódott, ki fát gyűjtött, más a tüzet menedzselte, én vágtam, Tibor hegyezte a nyársakat. Körülkémleltük magunkat, abbamaradt a szemerkélés, és már ettünk is.

„Ezt szeretem én, tanár úr! A csend, a béke! Igaz-e?!” – elmélkedett Dávid, mint egy meglett erdei ember, mondjuk: szénégető. „Nagyon jó itt, csak sajnos haza is kell menni!” - sóhajtott fel egy lány. „A reggel is verekedéssel kezdődött!” „Sosem lesz már béke?”- kérdeztem. „Sose!”

Evés után meccset szerveztek maguknak egy iderándult pesti osztállyal. Elégedetten tértek vissza: „Győztünk, de nem adtunk ki mindent magunkból, volt köztük egy srác, akinek lukas a szíve! Meg kisebbek is voltak!”
Persze hülyeség azért itt is történt, pont az a telefon, amelyen a fotók készültek, pottyant bele a Szalajkába! Lett elázás, izgalom, de, mint látható, megúsztuk!
Visszafelé gyalog ballagtunk vissza Szilvásra. Fontolóra vették, érdemes-e a „kívánságpénzeket” kiszedni a felső tóból. „Van ott ötvenforintos is!” Csak hát, megint az idő…, szerencsénkre!! A nagy tónál kenyeret dobáltak a halaknak. Hihetetlen mozgás támad, küzdelem a falatokért.
„Mik ezek, piranhák?” „Éheztetik ezeket?” „Pont olyanok, mint a cigányok segélyosztáskor! Ott sem néznek se istent, se embert!”

A bazársoron a maradék osztálypénzből mindenki választhatott, és főleg kapott medált bőrszíjon. Vásárlás is történt, ki magára, ki a mamájára, ki a kedvesére gondolt.
Szerencsénk volt az idővel, főleg akkor esett, amikor tömegközlekedtünk, vagy a járművekre vártunk.
Ózdon tűzött a nap, onnan az éppen a városban időző sátai tanodások különbusza szállította haza az osztályt.
Később megint esett.

Kresalek Gábor