Ma ballagás. A nyolcadikosoknál sütnek-főznek. Rotyog a gulyás, fől a káposzta, sül a fasírt, hogy ha valaki betéved a házba, ne maradjon kínálatlanul. Lesznek virágkazlak, sütihegyek. „Mint a lakodalomban!” - mondta Klarissza. Reggel nyolcra már itt voltak a gyerekek. A suli még zárva, de ők már meghozták a kis fákat, amelyekből diadalkaput építünk a bejárat fölé. Lesz beletűzdelve rózsa, szirmok leszórva mutatják majd az utat az alsó és a felső iskola között a ballagási útvonalon.
Éneklés, díszbeszéd, ajándékok, jön a nyár. „Holnap már hiányozni fog nekik az iskola!” - véli Rozi, a tanodások mentora. „Hosszú idő az, hol van még a tábor!” Valóban a sátaiak az utolsó turnus, csak augusztus végén kerül rájuk sor. Tanoda nyáron is lesz, persze projektek nélkül, de angol intenzív, meg sportolás lesz bőven. A sport elsősorban focit jelent. A múlt hétvégén magam is hozzájárultam a helyi sportélet fellendítéséhez, lehívtam a barátaimat egy meccsre a gyerekekkel.
A meccs híre megdobogtatta a lelkes futballhívők szívét Sátán és Csernelyen. Na jó, megy már az EB is, de az kutyafüle a pesti futballisták fellépéséhez képest.
Ahogy egymás tenyerébe csaptunk Derdák Tiborral, és biztossá vált, hogy a 2011-12-es tanévet Sátán fogom tölteni, bár még egy gyereket sem láttam élőben, megkérdeztem a barátaimat, nincs-e kedvük meccset játszani leendő tanítványaimmal. A csapatom – sajnos térdbajok miatt én már évek óta nem játszom – a nyolcvanas évek eleje óta, több mint harminc éve, minden szombaton játszik. A mag a bölcsészkaron verbuválódott, az alapítók, az ép testben ép lélek jelszó szellemében úgy határoztak, hogy az egyetem, szemináriumok, Izsáki borozó háromszög nyújtotta szellemi élményeket közös focisássá kell tenni. Aztán jöttek műegyetemisták, matematikusok, írók, focista lányok, tanítványok, ma már fix csapattagok a gyermekeik közül is játszanak néhányan. Többször felmerült a nevezés különböző amatőr bajnokságokba, de ez az út sosem lett végigjárva. Maradtak azonban a szombatok, kezdetben a Városligetben, a Postás pályán, a László kórház, a Ferencvárosi Vasutas sporttelepén, most meg Óbudán egy iskolában. Teltek az évek, így jutottunk el a betontól a műfűig. Régen nyaranta a Csillaghegyi strand volt a játék színtere. A nyári családi hétvégék azonban, élemedett korunk felé baktatva megálljt parancsoltak strandolás, csajok stírölése és futball összekapcsolásának. Az őszi, téli, tavaszi szezonok azonban töretlenül gördülnek tovább a kitaposott úton.
Sporttársaim természetesen és boldogan igent mondtak.
Úgy a második napomon Sátán, amikor már világossá vált számomra, hogy kik a futball megszállottai az iskolában, megemlítettem a gyerekeknek, hogy volna itten egy csapat, írók, tudósok és egyéb ingyenélők Budapesten, a barátaim, akik szívesen eljönnének egy barátságos meccs megvívására. Ha a pesti komáim lelkesek voltak, akkor a csernelyi, sátai srácok örömére nehéz megfelelő jelzőt találni. (Nincs is kedvem keresni.) Abban maradtunk, hogy a gyerekek csapattá szervezik magukat, majd rendszeres edzéssel fogunk készülni a találkozóra.
„- Mennyi idősek a barátai, tanár úr? – kérdezték.
- A többségük, mint én, vagy néhány évvel fiatalabb.
- És maga mennyi idős?
- Maholnap hatvan - mondtam nem kevés rezignáltsággal.”
Ezután elhangzott a később számolatlanul visszatérő mondat: „De hisz akkor maga öregebb, mint a papóm! Pedig azt hittem, sokkal fiatalabb!”
A vendégjátékosok életkora ezután is, sokszor visszatérő kérdéssé vált. A kölkök láthatóan nem tudták elképzelni, hogy a nagyszüleik generációja bárhol és bármikor kiálljon velük egy meccsre. Úgy tűnt, a kérdésükre kapott válaszból megértették, hogy öregek ellen fognak focizni, ám az, hogy ez a tény a gyakorlatban hogyan fog megvalósulni, továbbra is homályban maradt. Amikor azt is megtudták, hogy szinte a kezdetektől fogva kedves sporttársunk Magdi, magabiztosságuk az egeket kezdte ostromolni. „Áááááááá, öregek, asszony is focizik velük. Simán elverjük őket, oszt cső!”
Nap mint nap biztosítottam őket arról, hogy bízom győzelmükben. Nem csupán a pedagógia, hanem a tényekhez való ragaszkodás is mondatta velem, hogy a harmincéves rutin, a labdabiztosság, néhány csapattársam futballista múltja (Fradi, Újpest, Ganz Mávag ifi, Femina) az öregek javára is billentheti a mérleget. Tudni kell azt is, hogy a gyerekek bár nagy lelkesedéssel játszanak minden lukasórában és szabadidőben, eddigi tapasztalataim szerint sosem vették igazán komolyan a focit. Tehát az életkori különbségek dacára egyáltalán nem vettem tutira a győzelemüket. Mindenesetre kíváncsi voltam, és biztos abban is, hogy egy ilyen meccs nagy élmény lesz a számukra.

Azután telt-múlt az idő, és ahogy lenni szokott, a mérkőzés konkrét időpontjának kitűzése csak tolódott, tolódott és tolódott. A gyerekek időnként kérdezgették, hogy mikor focizunk már. De az én kérdéseimre, hogy összeállt-e a csapat, mikor fogunk edzeni, rendre komolytalan, legjobb esetben hümmögő válaszokat adtak. Pesti barátaim lelkesedése ugyan nem csappant, de a folyamatosan feltoluló bokros teendők rendre a vágyak fölé tornyosultak. Elmúlt az ősz, elmúlt a tél, a tavasz végén járunk, én már kezdtem lemondani a nagy meccs megvalósulásáról. Kishitű voltam, mert egy váratlan fordulat mégis megteremtette a derby létrejöttét.

Aki kíváncsi, ugyan hamar megöregszik, viszont a holnapi részből megtudhatja, hogyan zajlott a többfordulós Csernely-Sáta-Öregek rangadó.

Kresalek Gábor