Befelé menet

 

          A felkelő nappal együtt ébredek. Szinte minden reggel, bármilyen éjszakából. A felkelő nap fénye lángba borítja tudatom, s izgatni kezdi szellemem, hogy keresésem tovább folytassam, hogy megleljem azt, amit meglelni nem lehet, hiszen már megvan, már itt van, amióta csak keresem. Ma reggel azonban nehezebben ébredtem. Az egész heti út, a hosszas kocsikázás Déváról Szegedre, mindhármunkat kifárasztott. Teát készítek, mint minden reggel, lassan ébredünk, időt kérek, hogy dolgozhassak egy csöppet, képeket is tudjak csatolni tegnapi naplómhoz. Addig Balázska és Lydia lemennek a boltba, reggelit hoznak. Kicsit tovább tart az írás, mint szokott, több a forgács, a lehulló aranydarab, sok mindent ki kell hagynom. Aztán a közös reggeli alatt már visszatérek. Mert ha írok, mindig olyan vagyok, mint egy mérges kis görény, felhúzott farokkal, iszonyú komoly pofázmányt vágva, s ha valaki közeledni mer, azt mindjárt a legnagyobb bűzzel köpöm szemközt. Szóval igen vicces kinézete van a költőnek, mikor alkot, s igen zord. Senki ne gondoljon, kérem, rózsaszín fellegekre, elvarázsolt csillogó tekintetre, nem véletlenül szoktam odaírni a foglalkozás rubrikába, hogy „alkimista”. Minden szót üvegcsékben, láng fölött, lepárlókban, kísérleti naplót vezetve „sütök ki”. A laboratóriumot sikerült annyira elrejtenem a kíváncsiskodók és irigykedők elől, hogy azok már nem is látnak mást, csak engem. Nézik, nézik ezt a hülye Weiner-gyereket, ezt a fél-zsidót, ezt a link kölyköt, ezt a borost, ezt a vad zsennyeit, s nem érthetik, hogy a semmiből, hogy párol ily főzeteket. Évek kérdése, míg a legtöbbnek leesik, hogy a só vagy sav, a lúg vagy láng, ők voltak számomra. S amiből a prima matériát nyerni lehet? Nem más, mint az ember igaz barátai, társai nyomorúságban és örömben. Ők a higany és az érc, ők az élő anyag, s te magad vagy a fa, amely a lángot táplálja a kísérlet alatt.

          A megfelelő pillanatban Mrs. Dalloway teát hoz, kicsiny csészékből szürcsöljük Balázskával, s folytatjuk beszélgetésünket Szent-Györgyi Albertről, akiről még tegnap kezdtünk el hosszan filozofálni. Életrajza annyira változatos és izgalmas, már hónapok óta foglalkoztatnak gondolatai, kapcsolatainak szálai. Gyógyszerész barátunk jut eszünkbe, Matyi, aki valóban „megéli” az egyetemen tanult kísérleteket, s nem azért tanul gyógyszerészként, hogy vagyonossá legyen, hanem mert ugyanazt keresi, amit Balázs a szociológiában, vagy én az irodalomban. Matyi biztos el tudná mondani, hogy Szent-Györgyi „mibe volt”! Ekkor persze eszünkbe jut a másik Albert is, kinek tavaly ünnepelte a világ századik születésnapját, s köszöni szépen, igen jól van. Hoffmann, akinek „bajkeverő csodagyereke” felkavarta a hatvanas éveket (is), több mint izgalmas a mi generációnk számára. Ezek a nagy öregek többet tudnak mesélni nekünk bármennyi könyvnél. Balázskával azonnal kitaláljuk, hogy valahogy eljutunk hozzá, interjút kérünk, és faggatni fogjuk, nem csak azóta sztárrá növekvő csemetéjéről, hanem Szent-Györgyivel folytatott kapcsolatáról. Merthogy Szent-Györgyi Albert elemezte Hoffmann problémás kölykét.

          A megfelelő pillanatban Mrs Dalloway Békássy Péter bácsi badacsonyi szürkebarátját hozza, kinyitom, s midőn az arany nedű vastag kortyokban hull poharunkba, egy új program s egy új világ tárul fel. Balázska hozzáteszi az előző történethez, hogy de persze Matyiról is azt tartják, amit róla, vagy rólam az egyetemen, szóval: „Sejtik, hogy a kócossal valami nincs rendben.”

          Ezen igen jót derülünk, aztán nekilátunk a gyümölcssaláta készítésének, amit enyhén nyakon öntünk mézzel és bevágjuk a hűtőbe. Lydia Kemény Katalin könyvében mélyül el, ami tegnapról elől maradt, s Gabi gyakran kiszól belőle, hogy mindjárt megyek segíteni. Fogalmam sincs, hol kószálhat ilyenkor Mrs. Dalloway. Kedves barátainkról beszélgetünk, a világutazó Kocsik Andrisról, a garaboncziás Colosunkról, a fotós Bozsaky Dávidról. Őt holnap mindenképpen meg akarom látogatni a felolvasás előtt, jegyzem fel sietve, s visszatérek a nappaliba, ahol a Hamvas Béla naplójából Danyi Zoli által kimásolt lap mellé betűztem a hétfőn, Pannonhalmán, Varga Mátyás szobájában a földön talált lehullott falevelet. Most jövök csak rá, hogy öntudatlanul is ráfűztem magam, magunk, nappalink egy szálra, amely Pannonhalma és Déva között rezeg. Igen, számomra ezek a helyek vállalhatók, ezeken a helyeken találjuk meg azt, amit mindannyian keresünk. S mennyi kimaradt, hány és hány helyre nem tudtam elmenni. Nem jutottam el Szepes Mária nénihez például, csak hogy a legfontosabbat említsem. Majd jövő héten… - gondolom, s az elmúló idő nagyot harap a szívembe. Akkor aztán végre összeszedjük magunkat, s rövid sétára indulunk. Éppen, hogy kilépünk a kapun, Csaszi barátunk kerekezik el, s hangosan köszön felénk. Neki köszönhetem, hogy itt lakhatom, alighanem a legjobb főbérlőkkel megáldott lakásban. Délvidéki főbérlőim ugyanis türelmesek, megbízhatóak, nyugodtak, és végtelenül tiszteletben tartják az ember privátszféráját. Ez igen kevés emberről mondható el, még kevesebb olyanról, aki főbérlő is egyben. Ahogy Csaszi elhúz a város felé, mi a Mátyás térre igyekeznénk, ám a postaládából kilóg egy nagy nehezen betuszkolt csomag, Tillmann J. A. könyve, a Levelek tengere. Miközben kiérünk a térre, a Ferences kolostorhoz, mesélem Balázskának, hogy Tillmannt még a középiskolai évek alatt, az erdőben, vadászlesen olvastam, s olyan szintű élményt nyújtott, mint később Hamvas, Kemény, Rajnai vagy Várkonyi. Más volt persze, de ebben a másságában tetszettek írásai leginkább. Körbejárjuk a Ferences-templomot, s a kolostort. Bazsi mondja, hogy bent kert van ám, pont olyan, mint Tillmann könyvében, vagy mint benned barátom, gondolom csöndesen. Már a játszótéren ücsörgünk, amikor felcsapom „Az ég kertje” résznél: „Egyszer családommal a közeli réten, ami egyébként vitorlázógépek fel- és leszállására szolgál, fej-fej mellett leheveredtünk a fűbe. Azóta családi csillagnak nevezzük, és időről időre megismételjük ezt az elheveredést. Így fekve és az eget elnézve még inkább nyilvánvaló, hogy mindig is a világ kertjében vagyunk: egymáshoz közel, mégis minden messzeségre nyíltan és meghívottan.”

          A megfelelő pillanatban Mrs. Dalloway elénk teszi kis pikszisekben a gyümölcssalátát, jóízűen falatozunk, majd Bazsi csöndesen elbúcsúzik, lebeszél arról, hogy a városba menjek valami filmért, vagy bármiért. A város teli van hiénákkal szombat este, egy ellazult oroszlánnal könnyen végeznek. Jámbor Gyula jut eszembe, aki azt mondta még Aradon, a Jelen ház udvarán, hogy én most abban a korban vagyok, amikor minden új, minden frissnek tűnik. Jámbor Gyulának igaza van, amióta megszülettem, vagyok ebben a korban, s ha meghalok lesz vége. Lydia szerint akkor sem. Talán azért, mert én nem magukat a dolgokat csodálom, nem a jelenségvilágot, hanem ami abban a jelenés, ugyanannak millióféle megvalósulása.

          A megfelelő pillanatban Mrs. Dalloway fürdővizet csinál. Gabival beleülünk, teázunk és füstölőt gyújtunk, Lydia kint marad a nappaliban, felcsapja Kaczvinszky József Kelet világossága című könyvének második részét, s azt olvassa: „Ez az alapfeltétele annak, hogy lehetővé váljék az ember számára a magasabbrendű megismerés. Magasabbrendű az, ami közelebb áll az abszolút középponthoz. A befelé-tekintésben az ember önkénytelenül is az énje felé fordul, énjét keresi a mélyben. Külső és belső világának közös középpontja ugyanis nem lehet másutt, csak az énje területén, az énje középpontjában. Végeredményben tehát az ÉN az egyetlen megbízható útmutató, mely irányadóul szolgálhat minden befelé fordulásban, hogy megtalálhassuk az utat a középpont – a Lélek felé.”

 

A határon