Ma (t)rendkívüli nap volt. Korántsem feltétlenül pozitív értelemben, így például egy ezúttal, kivételesen, izgalmas naplóbejegyzésnek sem vethette meg az alapját. – Apró emlék-fölelevenítés: A minap D. (igen, aki ismételten szóba állt velem* a könyvtár lassan hattyúdaloló büféjében) egyebek közt arra is rákérdezett, hogy valamelyest „nyitott házat” viszünk-e; ha szalonunk nincsen is, de mégis: mennyire vagyunk aktívak szociálisan, fogadunk-e (viszonylag) gyakran vendégeket ill. mi be-betörünk-e mások békés otthonába. Erre lényegében az volt a válaszom, hogy ha nem is bezárkózók, de visszahúzódóak vagyunk; ami engem illet, az alkatomnál fogva is, meg hát az emberek…, de legalábbis sokak fejében az agglomeráció-béli települések hajlamosak a „megközelíthető: expedícióval” kategóriába elraktározódni – külföldi barátaink/ismerőseink általában előbb-könnyebben rászánják magukat, hogy meglátogassanak itt kint, Törökbálinton, mint Budapesten élő honfitársaink. (Bár lehet, hogy ez csak az én érzékcsalódásom: a család nap közben avagy déltől is otthon tartózkodó tagjai olykor a távollétemben is fogadnak látogatókat.) Tehát (enyhén szólva) nem szólal meg minduntalan a csengőnk; a rokonokkal meg – így alakult; a nagyon különböző életvilágok határain inkább csak kivételes esetekben tud átszólni a „vér szava” – kifejezetten ritkásan tartjuk a „kapcsolatot”. Ma viszont, abszolút értelemben aligha, az én szocializáltságomhoz mérten viszont ugyancsak nagyszabású [működik az öncenzúra: egészen sokáig keresgéltem semleges(nek vélt) terminust] rokon-összesereglés volt egy nagyon kedves idősebb nőrokonunknál, Vácon. A „néni” (ez viszont nem semleges; ez félrevezető kifejezés: még az idézőjelek sem jelzik kellőképp, hogy mennyire nem illik I.-re a „néni” nevezet) a Feleségem ágán rokon, ő maga gyermektelen, de borzasztóan odavan az ifjúságért, egyre-másra kapacitálja a (kis)gyermekes rokonokat: látogassák meg. Ma ez a toborzó-tevékenysége (a miénkkel együtt) négy fiú- és két lánygyermeknek (igaz, közülük az egyik még csecsszopó) a lakásában való koncentrálódását eredményezte. Néhány…, hogy bátorságuk kellőképp értékelhető legyen, legyünk konkrétak: két felnőtt utóbb elvitte őket valami játszótérre (a lakás, amelyet ily módon ideiglenesen és részben tehermentesítettek, egy kétszobás panel); ezt mi, Asszonyommal nem vártuk meg: már előre bejelentettük, hogy a mi folyamatos jelenlétünk a helyzeten javítani garantáltan nem, csak rontani tudna, és kértünk engedélyt lelépni.   (Hogy Feleségem életemben, legalábbis nagyobb részük esetében, először látott rokonaival – ha egyszerre ennyien toppannak elém – jobban összeismerkedhettünk volna, ha 2,5-3 órával többet töltünk néhány négyzetméterre összezárva, azt szerintem nem lehetett komolyan gondolni. Hogy volt-e a „hátrahagyottak” között esetleg mégis olyan, aki ezt gondolta, s ha szóvá nem is tette, de nehezményezte távozásunkat, nem derült ki. [Eddig.])

            Külön ajándékként társult ehhez a magunknak jóváhagyatott (persze kurta) szabadsághoz a gyönyörű, napsütéses (bár árnyékban még hűvösnek érzett) nap. Úgyhogy kedves Párom sütkérezve-komótosan, „andalgósan” végigkalauzolt szülővárosának ( www.vac.hu ) néhány helyszínén. Sétálni ugyanis sosem sétáltunk különösebben sokat ***-on; míg Anna nagymamája élt (1998-ig), őt látogattuk, meg néha a temetőt kerestük föl, de hogy „csak úgy” császkáljunk, rójuk az utcákat, az kevésszer fordult elő.

            Nagyon kellemes a Duna-korzó (bár lehetne hosszabb szakaszon is úgy kiépítve); sok épületen látszik, hogy került pénz a szándék mellé a rendbehozatalára – nem vagyok jó megfigyelő illetve megfigyelés-eltároló; valószínűleg érdekes lett volna megjegyezni a nagyobbacska felújított épületek hasznosítási módját illetve a földszinti üzletek, szolgáltató-egységek jellegét. Meg hogy hol mindenütt kell már illetve nem kell még parkolási díjat fizetni. De hát sajnos (?) én nem vagyok ilyen „fényképezős alkat”. A belvárosból mintha némiképp kirakat-várost csináltak volna; nem mondom, hogy Patyomkin-díszletet: annyira nem puccos és annyira nincsenek a külsőbb gyűrűk sem lepusztulva (legalábbis amerre mi jártunk), de azért a nagyon kitalált, nagyon kultivált főtér, piac, dóm-környék meg, teszem azt, a kora-közép 60-as években épült lakótelepek régiója között van ellentét.

            Ebédelni ebben a pazar, s ilyenkor azért inkább ritkaságszámba menő napsütésben vitathatatlanul jobb lett volna valamely természetes világítású (azaz a világba való kipillantásra is módot adó) étkezdében. Nem akart az utunkba akadni ilyenből igazán bizalomgerjesztő s egyben megfizethető árakkal kecsegtető + a gyermekmegőrzők türelmével és jóindulatával sem lett volna illendő visszaélni, így az idősödő Orpheusz és (az örökifjú!!!) Eurüdiké (Philémón és Baukisz?) alászállt: egy pince-étteremben költötték el ebédjüket.

            A délután, elébb még „felnőttek, magunk közt” felállásban (soft koreográfia alapján, ejtőzős-beszélgetősen), majd a fiatalság re-integrációja után turbulens és visongós változatban, hosszúra nyúlt. Hazafelé jövet letettük Dunakeszin Anna nagynénjét, a hátsó ülésen természetesen elszunnyadt gyermek megkapta tőle (most el is hoztuk) a sakk-készletet meg a „Snoopy-memory”-t, és délelőtti ígéretemhez híven benéztem még (szeretteim inkább a kocsiban vártak; a roppant ingergazdag nap után szülöttünknek nem volt, nem lehetett elég felüdülés ill. regeneráció egy háromnegyed órás, zötykölődős alvás) Z. Péter barátomhoz. Másolnám ki neki a könyvtárban egy különösen tudós lexikonból az „Emanzipation” címszót (No hiszen! A tegnapi netnaplóhoz hozzászóló bávatag [meg talán kutyafutta] szerint [is] nyilván jobb lenne – első lépésként – meg is tanulnom!) – afféle kályhaként használná föl, mint kiforgatásoktól és rárakódásoktól a lehetőségig mentes definíciót, valamelyik szemináriumában.

            Summa summarum, ezt a napot „családom rendelkezésére bocsátottam”. Természetesen nem ’kegyesen’. Ugyanakkor azt sem tagadom: ilyen mértékben, gyakorlatilag az egész napot, még hétvégéken sem szoktam, illetőleg ha igen, akkor az adott nap programja kevésbé „tömegmegmozdulás-szerű”. De ilyennek is kell lennie néha.

 

A nap végére a tegnapi netnaplózás sovány (de ki a kicsit nem…) tanulságainak levonása marad. (Egyben a köszönetmondás az ehhez, a tanulság-levonáshoz hozzásegítő hozzászólóknak. Annyit engedtessék meg megjegyeznem, hogy anonym módon illetőleg nickname mögül nem reagáltam és nem is fogok reagálni a naplómhoz való hozzászólásokra.) – Tehát a Lehre: Anpasszan módon és markáns vélemény, valamint egyszerre tudós és újdonság-értékű argumentáció nélkül nem szólunk hozzá olyan kérdésekhez, amelyek mások számára (és ezt bizony tudhattam-láthattam a vonatkozó fórum-vitából is) annyira égetőek, hogy nem mennek a szomszédba (nem is érnek rá) némi intoleranciáért és kioktatásért. Pro secundo: Ha kutyafutta netán A feleségem történeté-re gondol, akkor újra-, ha egyéb prózájára, akkor olvasnom kell Füst Milán mestert, valamint föl kell készülnöm Séllei Nórából, mielőtt „nőirodalommal” kapcsolatban (ha mégannyira nem a tuti megmondásának becsvágyával is) kinyitom a számat. Ez utóbbi egyébként nyilván csak hasznomra válhat. Csak éppen elkéstem vele, hisz máris a témába ártottam magam…

            Vetett ágyba most, büntetésemül! (Madách[tól], ki más…?)

  

 

*************************

*Nő (publikáló nő) létére; igaz, legutóbbi beszélgetésünkkor a „vastagmargó” – mondjuk, de tényleg csak az egyszerűség kedvéért, így: – „gender-tematikájába” való belekotyogásomat (netnapló; február 8.) még nem ismerhette. (Mármint akkor sem ismerhette volna, ha egyébként annyira dúskál a ráérő időben, hogy tatárnaplót olvas.)