A naplóidomár mostani soraival célba ért; hogy miként, megítélni nem az ő dolga, de teljesített biztosan; egy héten át igyekezett olvasói bizalmába férkőzni. Nem volt egyszerű, merthogy önmagát is szórakoztatni akarta, nem vitás, ekképp egyszerre próbált krónikási és szépírói hajlandóságáról számot adni. Most előbbi felhatalmazásának akképp felel meg, hogy tájékoztat egy a Ferdinandy György hajlékában rendezett vendégség gasztronómiai eseményéről; Józsa Márta csorbalevesébe mélyedhettek el a kanalak és a tekintetek, egyként lett nedves mindkettő az áhítattól; remekbeszabott konyhai fantázia öltött testet-lelket a Sas-hegy oldalában.

A vasárnap sem telt eredményesség nélkül; a naplóvásáros szívbéli barátjánál, Csehalmi Sárinál hordott fel szigetelő-impregnáló anyagot egy leendő filagória ácsolatára, majd budai csavargás, pesti meccsnézés következett, időben elharapott éjszaka.

A tegnaplóvá tett lovag, azt ígérte, Amy Winehouse-ról egyszer és kétszer (te jóságos Úristen!) is szó lesz ma. Tessék! Megtörtént. A viccet félretéve, hozzá a naplovag Snétbergeren keresztül jutott, akiről nagyszerű portré volt hallható a Kossuthon, amelyben a gitáros csöndes szerénységgel beszélt önmagáról, de beszélt Amy Winehouse-ról is, akit a fia ajánlott a figyelmébe, és akinek karrierjéhez Snétberger néhány akkorddal, ha tehetné, maga szintén szívesen hozzájárulna. A naplófejű ekkor folyamodott a hálózat yuo tube-os szolgáltatásához, és Snétberger ízlését vitatni nem állt módjában. Aztán, kicsit utánanézve ennek a fenoménnak, kiderült, autodestrukív mutatványaiban alig felülmúlható. Mi van ilyenkor, kezdett spekulációba a naplókupec. Anélkül, hogy okoskodásba torkollana a fejtörés, oda jutott, hogy a tehetséghez - amely ugye, nem a szándékon, a döntésen, stb. múlik -, nem képes felépülni személyiség, nem tudja azt a magasságot fogni, ahol a zsenialitás tartózkodik; ez a konfliktus eredője feltehetőleg. De a dolgunk más nem lehet, nem úszhatjuk meg, hogy földig hajoljunk Amy Winehouse nagysága előtt; bőrünk alatt elektromos hullámok kelnek, elsápadunk, felforrósodunk, lábunk mozdul. Taxit hívunk, táncos-zenés mulatóban találjuk magunkat elkerülhetetlenül.

Most pedig lassan búcsúzkodni kezd a naplótevő, azzal a népjóléti intézkedéssel, amelyben három könyvet a megannyi műremek közül kiemel; Mikly Anna Eloldozás, Sajó László Fényre sötétülő és Zeke Gyula: A Bécsi úton című opusát.
Miklya regényében semmi flikk-flakk, semmi keresettség, mégis megszólal az a sokat keresett, mindenféle cselekkel ugyan már az utóbbi időben furtonfurt kifundálásra kevés sikerrel került, de ehelyütt tényleges női hang, amely egy szerelmi sokszög erőterét teremti meg; van benn minden, amitől irodalom, ami az; lehet megrendülni, helyenként felkacagni, máskor visszalapozni. Kortárs történet, de anélkül, hogy bármely korhű díszletekkel hivalkodna, akarná a szöveget hitelesíteni.

Sajó verseinek gazdagsága alig bemérhető, a naplovag még nem ért a végére, ám az látható, hogy valami sűrű, sötét anyag sugároz itt; a gyerekversektől a felnőttversekig, komor, ugyanakkor finom szellemmel és iróniával karban tartott tónus a jellemző. Remélhető, hogy a kritika is fejéhez kap végre, és homlokának előterébe vonja a Sajó-lírát.

Aztán itt van még Zeke Gyula anyakönyvi kivonata; anyai arckép gyászkeretes papíron; regénybe oltott elégia.

A naplókötő most int és integet; Csejdy András felkészül a kispadon, pályára lép hamarost, az olvasóinak pedig integet, megköszöni a követési távolságot, a nyarat  Zalatnay Saroltával köszönti, búcsúztatja idejekorán.