Először a Nyugatinál láttam parkolóhely-rezervátorokat, akik a Bajcsyt és a Váci utat összekötő híd alatti területet tartják irányításuk alatt. Ketten-hárman dolgoznak itt kora reggeltől késő estig. Egyértelmű karjelzésekkel invitálják az arra haladó autósokat egy-egy megüresedett helyre, akik ennek többnyire megörülnek, beállnak, s odanyomják a jattot. Aztán mennek az automatához parkolójegyért, mert a fent említett irányítók nem hivatalos személyek, nem azok a kékruhások, akik fényképezőgéppel és vállszíjas kompjuterrel köröznek kiszemelt áldozataik fölött, hanem egyszerű csövesek, akik ezzel a kis szolgáltatással jutnak hozzá pár garashoz. És mindenki jól jár. Egy ideje a Madách téren is vannak kollégáik, ráadásul az nagyobb placc, több munkavállalónak ad kenyeret. Ezzel én jól elvoltam ma reggelig.

De most arra kapom fel a fejem a Madách téri kirendeltségükön, hogy a klinkertéglás diadalív alatt  átrepül egy mondat mellettem: „Hova mentek, bazdmeg?” Egy jól szituált, harmincas, félmeztelen férfi néz fel sms-éből egy nagy autónak támaszkodva, ő ordít. „Kérdeztem valamit!” – így folytatja. Az van, hogy két rezervátor épp elhagyni készül a munkaterületet, és pechükre ezt ő észrevette. „Ne hagyd őket elmenni, Janika – nyal be neki a kollégájuk – tegnap délben is elmentek, aztán sose jöttek vissza.” Szóval, a Janika a főnök, az alkalmazottait ellenőrzi, uralják-e a helyzetet a parkolóban, ahogyan kell. Este meg elszámolás van utolsó fillérig, jár érte kannás bor meg spangli, pénz nem, s aki nem gyűjtött eleget, azt leveri, másnap már nem jöhet, ki van rúgva. És nem viccelek.

Hazafelé gyalogolok a járdán, de jobbára a sárgával kijelölt kerékpárúton, és közben-közben beszólok a biciklistáknak, ha túl közel jönnek, ahogyan nekem szólnak be reggelente köcsög gyalogosok, amikor a Margit hídon tekerek a szigetre.

„Nem a maga fia szokott sétáltatni egy kis francia bulldogot?” – kérdezi a fornettiboltos, már a Katona József utcában. Ha nincs vevő, egész nap az ajtóban áll, egy szál atlétatrikóban, télen is csak egy kigombolt iskolaköpennyel rajta. Szakállát szerintem nem nyírja, majdnem kopasz, ami haja van, azt copfba fogja hátul. Tudom a gyerektől, hogy a kutya rendszeresen bekönyörgi ide magát, nem is hiába: hagyja magát kicsit simogatni, aztán kap egy lekváros párnácskát. „Tudja, nekem is volt bulldogom, egy angol, Sir Mortonnak hívták,” – kezd bele a történetbe, amit elég jól ismerek másodkézből. „Az asszonynál maradt, amikor elköltöztem, nem vihettem magammal a harmadik emeleti garzonba, mert nincs lift, és a bulldognak nem szabad lépcsőt mászni, árt a gerincének. Nem láttam öt éve. Lehet, hogy már nem is fogom, májusban lett volna tizenhárom éves, és hát, ugye, ezek a nyomott orrú kutyák nem élnek sokáig.” „De nem itt laktak a környéken…” – próbálok bekapcsolódni. „Ott szemben – mutat át Budára –, a Bogár utcában, fenn, a Rózsadombon. A Mortonnak kétszobás ólja volt  a kertben, hogy ha befújna a szél, beljebb tudjon menni. Fogadja ezt el, most sütöttem” – nyújt felém egy kis rácsos süteményt, csak úgy kézzel.