Péntek este tizenegy óra körül feküdtem le aludni, nem sokkal később pedig Simon Márton barátom hívott, hogy nem vagyunk-e valahol-e a városban, mert ők már rátöltöttek, és szívesen folytatnák velünk a mulatozást. Nekem lett is volna kedvem velük összefutni, hiszen péntek éjjel mindig pezseg a vérem, mint egy pamplonai bikának, de hát nem tudhatták, hogy én Sopronban várom éppen az enyhet adó álmot, Adél pedig Győrben akkor már talán aludt is. Marci az idei heves és meglehetősen túlfeszített nyár során lett igazán közeli barátom, és nagyon remélem, hogy több éves kálváriája után most már mielőbb megjelenik első verseskötete a L’Harmattan gondozásában, amit értelemszerűen már nagyon várok.

Nem is tudom, hogyan vettük fel évek után a fonalat, hiszen már a kultikus nosztalgiával övezett Sárvári Diákírók, Diákköltők táborában megismerkedtünk nem sokkal az ezredforduló után. Barátságunk mintegy fél évtizedig tartó kényszerszünetéről érzésem szerint én tehetek, paranoid lélekként éveken keresztül meg voltam róla ugyanis győzödve, hogy Marci ki nem állhat engem. Aztán valahogy újra egymásra találtunk, és a Horánszky utcai fészekben nem egy alkalommal söröztünk hatalmasakat, az esték során pedig többedmagunkkal együtt sűrű rajongással vegyes őszinte áhítattal néztük meg újra meg újra Michael Jackson bukaresti koncertjét, melyből én a Billie Jeant vetítettem le előszeretettel fekete büszkeségemen, 82 centiméter átmérőjű Samsung LCD-tévémen.

A féktelen buliknak meg is lett a végeredménye, édesapámnak ugyanis ezt a levelet küldte a közös képviselet: „Tisztelt Tulajdonostárs! Mint a Társasház közös képviselői, tájékoztatjuk, hogy a tulajdonosok részéről panaszbejelentés érkezett, mely szerint az Ön lakásában lakó személyek nem tartják be a házirendet (három hete napközben és éjszakánként hangoskodás, hangos zenehallgatás, kiabálás). Kérjük, mint tulajdonos a szükséges lépéseket az együttélés szabályainak betartására megtenni szíveskedjen.” Édesapám a maga csendes és szigorú módján csak ennyit írt nekem kísérőszövegnek a levél mellé: „Remélem nem a magatartásod miatt kell elköltöznöd!” A lakóknak, akik panaszt tettek, teljesen igazuk volt, ezt nem vitatom, elvetettem a sulykot, szóval azóta nincsenek házibulik, nincsen moonwalkolás, de aki járt nálam ezeken a szeánszokon, azoknak csakis Sophie Marceu bánatos arca lebeg a szeme előtt, ha felidézik a bulik egy-egy felejthetetlen pillanatát.

Amikor 2007 végén megkérdezett a Litera, hogy mik a terveim 2008-ra, ezt válaszoltam: „Szeretném végre befejezni az egyetemet és a második verseskötetemet. Szeretnék még lefogyni is, de azt hiszem, hogy a három közül ez lesz a legnehezebb feladat.” A Betűember idén augusztusban megjelent, a fogyásomat is többen kanonizálták már, az egyetemet viszont sajnos még mindig nem sikerült befejeznem. De rajta vagyok az ügyön, a szombati nap folyamán is a Magyar Grammatikát tanultam, ami veszélyesebb, és könyörtelenebb teremténye a világnak, mint Herman Melville néhai Moby Dick nevű fehér bálnája. A regényt Sirokai Mátyás barátomtól kaptam kölcsön, és meg kell mondanom, hogy tényleg lenyűgöző hét száz oldalon keresztül szembesülni a bálnavadászat rejtelmeivel, a cethalak anatómiájával, illetve hasonló titokzatos és tengeri dolgokkal. (A rövödített változatot messziről kerüljétek!)

Édesanyám időt és fáradságot nem kímélve kőrözöttet, tésztasalátát és lecsót készített nekem jövő hétre, én pedig ma Ishmael szavaival búcsúzom Melville csodálatos regényéből: „Ha az ember túl sokáig van távol a keresztény világtól és a civilizációtól, visszajut abba az állapotba, amelybe Isten helyezte, vagyis a vadság állapotába. Az igazi bálnadavász éppolyan vadember, mint egy irokéz. Én is vadember vagyok, és nem tartozom senkinek hűséggel, csak az Emberevők királyának, de kész vagyok bármelyik pillanatban fellázadni ellene.”

Bajtai András