hirdetés

Sorozatban

2015. március 29. - Filmtett folyóirat

Belegondolok, mekkora levegővétel kell hozzá, hogy a néző belezúgjon egy velejéig romlott karakterbe, hétről-hétre együtt lélegezve vele, morális fejlődésének (vagy devalválódásának) minden hullámzását egyforma empátiával követve. - A Filmtett vasárnapi naplóját Jakab-Benke Nándor írta.

hirdetés

Tévésorozat. A filmművészet ronda unokatestvére. A kis képernyő, ahol csak kis történetek vannak. Szappanoperák és telenove(l)lák végtelen, habos hömpölygése. Az esztéták kedvenc döglött lova, amibe rugdosni lehet a filmtörténeti korszakok közti lyukakban. Ilyesmik jutnak eszébe a különféle újhullámokon hizlalt filmsznoboknak a sorozatokról.

Ez azonban egyre kevésbé fedi a valóságot. A tény (s ez nem különösebben szomorú, se nem vidám) az, hogy közben a tévé épp olyan érvényes és fontos mozgóképes történetmesélési forma lett, mint a filmvászon. Egyszercsak a képernyők finom villódzását egyre jobban megírt karakterek kezdték megtölteni: Bobby és Jockey (J.R.) Ewing népes családja, Isauráék, valamint a Guldenburgok helyett színre lépett Cooper FBI-ügynök, aztán a maffiózó Tony Soprano, majd a Drót (The Wire) baltimore-i hekusai és dílerei, és így tovább, egészen a brilliáns Walter White-ig a Breaking Badből vagy Frank Underwood disztópikus elnökfigurájáig. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem készülnek drága, de szellemiségében mégis olcsó sorozatok manapság: akinek hiányzott a Dallas, az nézheti a fiktív középkorba helyezett, szinte-pornó változatát Trónok harca cím alatt. S amiért már nem tévében nézzük a tévésorozatokat, attól még a másik lakásból áthallatszik a szomszéd nénike csutkáig tekert készüléke, ahol még mindig spanyolul zajlik a szerelem és az ármánykodás (ugye, Diegó?).

Viszont nem kell szégyenkeznie annak, akiből közben vérmes sorozatzabáló lett. A legjobb hollywoodi írók átvándoroltak a tévétársaságokhoz, szabadon hagyva a prérit a sok CGI-t, de annál kevesebb agyat kívánó filmek számára, amire úgyis nagyjából a tinik ülnek be. Egyre kevesebb felnőtt tartalom” érhető el a multiplexekben, de nem szűntek meg, csak két óra helyett hosszú évadokon keresztül nyúlnak. És végülis pont erről ismerszik meg a jó sorozat: lehet nyújtani, mert nem szakad meg (mint a jó rétestészta!). Van benne elég szubsztancia, ötlet, de főleg jól megírt karakter, hogy izgasson – és ne csak azért, mert az évad végén függőben hagyták, hogy ki a gyilkos. Sőt, a Netflix még a részről részre logikát is sutba dobta: az évadokat egyben adják ki, aztán a falánkabbja szépen túladagolja magát együltében.

A technika változása (nem tudok egyértelmű harsánysággal fejlődést kiáltani) is a tévét igazolja: míg régebben a filmek filmre készültek, a tévé meg digitális vagy mágneses formátumban, most már vizualitásukban alig különülnek el. Ma minden ugyanolyan kamerával forog (Tarantino elég fanyar szájízzel jegyezte meg tavaly Cannes-ben, hogy a sebtében, alig pár év alatt totálisan digitalizált mozizás olyan lett, mint egy nagy, közös tévénézés). Sőt: az egyre siralmasabban kinéző mozifilmek érájában van olyan sorozat (a True Detective / A tövény nevében), amit hetykén, szinte szemtelen konzervativizmussal filmre forgattak, még akkor is, ha soha, senki nem fogja harmincötösről vetítve látni – csak pixelekben, tévén. A tévébe feccölt pénzről nem is beszélve: már nem azokat az időket éljük, amikor 3-4 helyszín között, 5-6 szereplőt váltogatva ugrál a kamera: a városok és milliők megjelenítésének olyan komplexitása jellemzi a sorozatokat, amire még a nagyjátékfilmekben sincs lehetőség.

Belegondolok, mekkora levegővétel kell hozzá, hogy a néző belezúgjon egy velejéig romlott karakterbe, hétről-hétre együtt lélegezve vele, morális fejlődésének (vagy devalválódásának) minden hullámzását egyforma empátiával követve. És beugrik, hogy milyen őrült figurák működnének ma nagyszerűen sorozatban (s ez nem jelenti azt, hogy amúgy nem lennének zseniálisak): Herzog Aguirre-je; Orson Welles Hank Quinlanja A gonosz érintéséből (Touch of Evil); P. T. Anderson Boogie Nightsának pornósztárja, Dirk Diggler; Lumet és Pacino Serpico-figurája – a lista szinte végtelen. A jó hír az, hogy most már minden megtörténhet.

Jakab-Benke Nándor

Filmtett folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.