Mennyi mindenről nem írtam még – döbben belém a felismerés, hozzákezdve netnaplóm záró fejezetéhez. Hiszen a vasárnappal nemcsak a hét ér véget – amikor a világ teremtője is megpihen –, hanem az a különleges, elesett állapotomat feledtető, szellememet naponta fölvillanyozó lehetőség is, hogy megosszam másokkal mindazt, amit a sorjázó napok eseményei alapján fontosnak tartok megörökíteni. A búcsú alkalmával azoknak az alakját szeretném fölidézni, akik sorsdöntő – s további pályafutásom szempontjából meghatározó – szerepet töltöttek be az életemben.

A legfontosabb ember – akiről eddig kevés szót ejtettem, viszont annál több fotóját mutattam – Dávid, a férjem, aki nélkül nem lennék az, aki vagyok. Ha nem ismerem meg őt harminc éves koromban, elképzelni sem tudom, ma hol tartanék. Nála nyíltabb, szerethetőbb, egyszersmind kritikusabb igazságkeresővel azóta sem találkoztam. Aki ismeri, vagy imádja, vagy gyanakvóan mustrálja – attól függően, hogyan viszonyul a „mássághoz”. Így volt ez már 1978-ban, amikor augusztus 17-én először töltöttünk együtt egy egész napot: az új szegedi híd építéséről kellett riportot készítenünk az Ország-Világ című képes hetilap számára; én mint helyét kereső, külsős újságíró, Dávid mint a fotórovat belső munkatársa.

Addigra én már rég „kinéztem” magamnak, mivel be-bejárogattam a szerkesztőségbe – s elbűvölt az a tüneményes, farmeres, tarisznyás, hosszú hajú garabonciás, aki akkor volt. De ő rám se hederített.  Annyira lefoglalták a feladatai, hogy egy pillantást sem vesztegetett a fotórovat szobájában sűrűn fölbukkanó idegenekre. Hiába fohászkodtam magamban, hogy őt osszák be mellém a szegedi riportra – tudomásul kellett vennem, hogy az ott gyakornokoskodó Fenyő János fotóriporterre esett a szerkesztő választása. (Akkor még sejtelmem sem volt, hogy évekkel később ő lesz a Vico sajtóbirodalom feje, s én éppen akkor fogok lapjánál – a Népszavánál – dolgozni, amikor ismeretlen tettesek – tizenkilencedik házassági évfordulónk után egy nappal – orvul meggyilkolják).

De vissza 1978-ba! Nem hittem a szememnek, amikor a szerkesztőségi autóra vártam a házunk előtt, és a sofőr mellett nem Fenyő János daliás alakját, hanem az én távolról kiszemelt ideálom, a tipikus beatnik külsejű Dávidét fedeztem föl. Mint utólag kiderült, éppen arról tanakodott a gépkocsivezetővel, milyen banyával kell eltölteniük a végeláthatatlanul hosszú napot. Amikor meglátott, föllélegzett – és estére már ő is szerelmes volt belém. Benedek István Gábor rovatvezető – a kedves BIG , akivel már a Magyar Hírlapnál eltöltött gyakornoki éveimben összebarátkoztam – „Hídszerelem” címmel jelentette meg a lapban első közös riportunkat. Kettőnk egymásra találásának ténye tehát, ha úgy tetszik, immár „sajtótörténeti dokumentum”. Dávid tüneményesen figyelmes, áldozatkész apa volt – és az ma is. De tizenkét évvel ezelőtt kiderült, hogy veszélybe került az élete. Krónikus veseelégtelenség miatt dialízisre kellett járnia, másnaponként – és csak remélni tudtuk, hogy a transzplantációs listán hamarosan sorra kerül. 1997. augusztus 4-én hajnalban csörgött a telefon, és értesítették: küldik érte a mentőautót, mert a vérképének megfelelő vesét tudnak beültetni a testébe. Még aznap délelőtt elvégezték a műtétet. Dávid akkor már annyira gyönge volt, hogy el sem tudtam képzelni, kibírja-e az operációt.

Nos, nemcsak hogy kibírta, hanem – amint a seb begyógyult – szabályosan újjászületett. De ezzel még nem volt vége az egészségügyi kálváriának. A transzplantáltak immunrendszerét életük végéig gyógyszerekkel gyöngítik, nehogy kivesse szervezetük a beléjük ültetetett, életben tartó „idegen testet”, mely egy másik emberből származik. Dávidot egy akkor huszonegy éves korában, autóbalesetben elhunyt fiatalember fél veséje tartja életben, immár tizenkettedik éve. A szerv másik felét egy „vesetestvér” kapta – ilyenformán két embert éltet az ismeretlen donor. Bámulatos körforgás ez is, akár a szellemi kincseket átörökítő kultúra.

Sok megpróbáltatást éltünk át a következő években: Dávid kétszer feküdt hosszú hetekig, reménytelen esetként a Transzplantációs Klinika intenzív osztályán, lélegeztető-gépre kapcsolva, mesterséges altatásban. Az orvosok nem is biztattak, hogy életben marad – de hihetetlen életereje és szerencséje nem hagyta el: mindkét esetben „föltámadt”. A veszély elmúltával, a vizitelő főorvos így üdvözölte őt: „Hogy van a mi természeti csodánk?” Dávid pedig jól volt – és úgy is maradt. Azóta is igazi főnixként védi ki az újabb és újabb betegségeket. (Remélhetőleg a legújabb influenza is elkerüli – noha nem kaphat védőoltást. A vészhelyzetben csak egyet tehetett a család: mindnyájan rohantunk beoltatni magunkat, így vonva védőpajzsot köré. De hát ő nem csupán a négy fal között él; szociofotósként, riporterként nem kerülheti el a találkozást másokkal – és minden kimozdulás kétesélyes…)

Mivel ő ugyanolyan munka-centrikus, mint én, a fotózás jelenti számára az élet értelmét. Amint annak idején felépült betegségeiből, szakmailag is új életet kezdett. 2001-ben jelent meg addigi életművét összefoglaló fotóalbuma, Gera Mihály fotóesztéta bevezetőjével , és ugyanabban az évben rendezték meg életmű-kiállítását az Újpest Galériában. Azóta évenként több tárlata nyílik szerte az országban. Időközben egy számára új műfajt is kikísérletezett: „Mágikus szemek” címmel közreadott „szuperközeli” portréin a modellek tekintetén keresztül igyekszik ábrázolni legbensőbb lényüket.  Engem is beválogatott a sorozatába – Fazekas István kollégája pedig róla is készített egy „szemközeli” portrét, amely a Mestert ugyanazzal a technikával örökíti meg, mint ő a modelljeit.

A búcsú pillanatában muszáj név szerint megemlítenem azokat is, akiknek szakmai ötletei, biztatásai nélkül talán soha nem sikerül létrehoznom azokat a tanulmányokat, könyveket, amelyek a bibliográfiai jegyzékemben szerepelnek. Ha sok-sok évvel ezelőtt a Liget és az Eső  folyóirat szerkesztői (Levendel Júlia, illetve Jenei Gyula) nem keresnek tematikus összeállításaikhoz szellemi kalandra kész szerzőket, köztük engem – akkor egészen biztosan nem születik meg egy csomó esszém, döntően József Attiláról, s az ezekből szerkesztett tanulmánykötet sem lát napvilágot. Újabban a Liget Kell egy jó szó című előadás-sorozata keretében, a szerkesztők által megadott idézetek értelmezésére, továbgondolására is vállalkoztam – természetesen másokkal együtt. (A decemberi számban egy – szerintem József Attilára is vonatkozó – Illyés-idézetet kommentáltam.)

Számomra kezdettől fogva, mind a mai napig a Holmi  tölti be a legendás Nyugat folyóirat szerepét – és a legnagyobb elismerés számomra, ha Réz Pál főszerkesztő – no és az egyenlő szavazati joggal rendelkező szerkesztő bizottság – érdemesnek tartja közreadni írásaimat. Talán mondanom sem kell: ezúttal is az első közlés volt a legemlékezetesebb. 2005 tavaszán, a József Attila-centenárium alkalmából küldtem el a lapnak az „érzelmi háromszöget” alkotó József Attila, Illyés Gyula és Flóra kapcsolatát elemző, Egy tabu feltárulkozása című tanulmányomat, amely nagy visszhangot váltott ki. Rengeteg dicséretet kaptam, s még Domokos Mátyás, a 2006 nyarán elhunyt Illyés-szakértő elismerését is sikerült kivívnom: nagyrabecsülő lektori jelentését írásomról ma is őrzöm.

A szellemi kalandokért azonban olykor messze kell utazni – és az apropókat többnyire az aktuális évfordulók adják. A József Attila-centenárium csúcsformába lendített: egy év alatt ötféle könyvemre öt kiadó tartott igényt, köztük régi munkahelyem, a Népszava vezetői is jelentkeztek, hogy megbízzanak: készítsek mélyinterjút a Párizsban élő Fejtő Ferenccel, József Attila utolsó élő barátjával és szerkesztőtársával, mert újra kiadnák a József Attila, az útmutató című Fejtő-tanulmányt, mely 1947-ben jelent meg először, az akkori Népszava kiadásában. Dolgozni mentem hát a „fény városába” – de három napon át élvezhettem Fejtő Ferenc vendégszeretetét és bizalmát.  Pár hónap múlva a budapesti Operaházban tartották a könyvbemutatót, amelyen az akkor 96 éves szerző is részt vett, s így dedikálta közös könyvünket: „Valachi Annának, akinél jobban, még életében sem ismerte senki (magamat is beleértve) József Attilát. Szeretettel, és igen-igen nagyrabecsüléssel: Fejtő Ferenc”
Tavaly, amikor Fejtő Ferenc életének 98. évében elhunyt, a József Attila Társaság Fejtő-konferenciáján, majd a Népszava Szép Szó-rovatában Emlékek egy érzelmes utazásról címmel párizsi együttlétünk epizódjairól is megemlékezhettem.

És akkor még a hazai és tengerentúli utazásokról – amelyek apropója rendszerint József Attilával volt kapcsolatos – nem is szóltam. Kaposvári főiskolai tanárkodásom során is népszerűsítettem kedvenc költőmet: hol úgy, hogy előadást tartottam róla, hol úgy, hogy szakdolgozati témát hirdettem meg vele kapcsolatosan. (Jellemző, hogy az ott töltött hét év alatt mindössze két szakdolgozóm volt, aki – Kosáry Domokos példájára – hajlandó volt a nehezebb utat választani, átvéve tőlem a célirányos kutatási metódust – lusta és a feladatoktól szűkölő évfolyamtársaik értetlenkedését meg sem hallva: „Megőrültél? A könyvtárban akarsz megrohadni?”

Bevallom, ez a visszahallott mondat volt az, ami végképp kiábrándított a fáradságos utazással, cipekedéssel, a kétlaki élet minden nehézségével járó tanárkodásból. De feltétlenül szeretném megörökíteni jeles szakdolgozóim nevét. A Dombóváron élő Simon Eszter a József Attila-kultusz rendszerváltást követő éveinek sajtóját dolgozta föl; a Veszprémből származó – s ma Ausztráliában élő – Földvári Ildikó pedig Kertész Imre Nobel-díjának korabeli sajtófogadtatásáról írt remek dolgozatot. Úgy érzem: értük – és Komáromi Gabriella, akkori tanszékvezetőm (Lázár Ervin készülő monográfiájának írója); Varga István, a mostani tanszékvezető, a Nyugat utolsó nemzedékéből legtovább élt kaposvári költő, Takáts Gyula munkásságának krónikása, s az időközben elhunyt, remek humorú, segítőkész kolléga, Troszt Tibor  ismeretségéért – mégiscsak érdemes volt „leszolgálni” azt a hét tanulságos esztendőt.

És végezetül még néhány város, név és emlék, mely számomra igen-igen fontos.

Ha München, akkor Pfitzner Rudolf (Április 11-i születésű, akárcsak József Attila és Márai Sándor! Mindkettejükhöz hasonlít, valamilyen nézőpontból.) A Rákosi-korban röplapterjesztésért börtönbüntetésre ítélt orvostanhallgató, 1956 után elismert pszichoanalitikus Németországban – akivel Budapesten, a szakmai konferenciákon ismerkedtem meg: bűbájos, okos, szelíd ember –, három éve, október 6-ára meghívott az ottani Magyar Katolikus Misszió rendezvényére, előadást tartani a magyar emigránsok körébe. A József Attila-kultusz alakulásáról beszéltem – és a termet zsúfolásig megtöltő közönség ugyanolyan figyelmesen hallgatta a számára vadonatúj információkat, mint az idén tavasszal Calgaryban, Edmontonban, Vancouverben és Torontóban a hosszú évtizedek óta ott élő magyarok, akik ugyanazt az ötvenes években meghamisított képet őrizték a költőről, mint amin én felnőttem – de nekem módom volt kikutatni az igazságot.

Ezt a tengerentúli „turnét” a húgomnak köszönhettem, aki Calgaryban él, de az ottani (azóta megszüntetett) Panoráma televízió szerkesztőjeként minden alkalmat megragadott, hogy ápolja a magyar nyelvet és népszerűsítse az irodalmat. Most hazakészül, és szeretné itthon folytatni azt, amit ott elkezdett.