Hiába, csak teher, nyűg nekem ez a naplóírás. (Kiss Laci kolléga azt mondja, hogy ne beszéljek már, hisz’ látszik a szövegeken, hogy élvezem. Ő csak tudja, ezt is ő mondja.) Főként, hogy/ha semmi nem történik, mint ma is. Ahhoz, hogy a semmiről írjak neked, kedves netnapló(m) Olvasó, már igazán írói véna kellene (olyan, mint a Kiss Lacié, vagy a Grecsóé, Kiss Ottóé, Szabó Tibié, ilyen jó írók vesznek engem körül, tőlük tanulok, együtt ülünk a Bárkában). Ülök a vízparton, és nem történik semmi. (Pedig tudom én, hogy az újabb magyar prózának, meg a régebbinek is a történet a kulcsa.) Mert azt, ugye, mégsem lehet történésnek nevezni, hogy ülés közben nézem a mozdulatlan úszókat. Hosszan. Addig, amíg kell. Igen, jól következtetsz, kedves netnapló(m) Olvasó, kijöttem horgászni, mert nem lehetett bírni már, hogy ne jöjjek, hiába vannak határidős írnivalóim, meg a múlt héten elkezdett kerti munkákat is be kellene fejezni, de horgászni is muszáj. Hétágra süt a nap, és az idén még nem voltam horgászni, miközben nap mint nap látom, hogy mások már járnak – nehéz ám ezt sokáig nézni. Húzok, a várost Románia irányába elkerülő úton, befelé Csabára, vagy ugyanott hazafelé, s balra látom már vagy két hete, mikor jövök, akkor jobbra látom, hogy a Paradicsomi tavon (ami az enyém is, mert amikor privatizálta az egyesület, akkor vettem én is két részjegyet ötven-ötven ezer forintért, legyen már nekem is földem, olyan sokaknak van, még ha víz is áll rajta, meg a két gyerekre is gondoltam, előbb csak egyet vettem, ezért vettem aztán még egyet, hogy legyen majd nekik mit örökölni, egyformán), tehát látom, hogy a házunktól nem messze elterülő szép tavon a sporik már horgásznak. Mondom is magamban: ej, te piszok horgász, hát te már horgászol, én meg itt rohadok a kocsiban, na, várjál csak! Ezért is kellett jönnöm, hogy tovább már ne kelljen várnia. De hogy a történésekhez visszatérjünk, ott ülök már a parton, és nézem a két úszót, hosszan, addig nézem, amíg meg nem mozdul valamelyik, s ha úgy látom, hogy már egyáltalán nem akar megmozdulni, akkor csak megmozdítom én. Azaz kitekerem a horgászzsinórt (aminek a végén van az úszó, vagyis majdnem a végén, a legvégén a horogtű van, és még köztük is van egy s más, ólmok, gumi), mert valamit módosítani kell a taktikán, a stratégia marad ugyanaz, valahogy rá kell venni a vízben lévő halak közül néhányat, hogy a horgomon lévő csalit bevegyék – a többi már nem az ő dolguk. Ha nem volt nekik jó a csonti, csontkukac, magyarán légylárva (bolti) és kukorica (konzerv), akkor próbáljuk meg gilisztával (saját, mármint hogy a saját kertemből való, a múlt héten szedtem, amikor a meggyfák alját trágyáztam), de ha ezt sem eszik, később lehet pufival (ez olyan ziziszerű anyagból készült golyócska) is próbálkozni, meg mással is (Szabó Laci barátom, aki ötvenegynéhány évesen kezdett el egész jó verseket írni, úgy hogy előtte semmilyeneket nem írt, hungarocellel fogja a legtöbb halát, igaz inkább nyáron), ilyenkor tavasszal nagyon nem lehet tudni, mire is vágynak a halacskák. Aztán, ha újabb hosszú nézés után sem mozdulnak az úszók, akkor lehet, hogy át kell szerelni, mert lehet, hogy nagyolják a horgot, vagy vastagnak találják a zsinórt stb. Sőt, az is lehet, hogy az egyik úszós szerelék helyett fenekezős készséget kellene kipróbálni (ezt már nem magyarázom el, hogy micsoda, ott van a sok horgászkönyv), jó messzire behajítva a tó közepébe. Én amúgy is szeretem a változatosságot, hogy nem két úszót kell nézni, hanem egy úszót és egy kapásjelző karikát, illetve tavaly óta inkább már csak a bot végét, mert vettem két igazi Feder botot, aminek olyan érzékeny a spicce, hogy az maga jelzi, ha a halacska szájába veszi a csalit. Hát, ilyesfélék történnek az alapvetően meghatározó nézés mellett, ami azért nem annyira történés. Nézni viszont muszáj, mert ha esetleg valami mást csinálok, és nem nézek oda, nagy a valószínűsége, hogy pont akkor van a kapás (ezt még lefordítom, mert ez fontos, az a kapás, amikor elkezdi csócsálni a halacska a csalit), ezt nem Murphy találta ki, mármint, hogy pont akkor van a kapás, amikor nem nézek oda, ez régi horgásztörvény. Vannak is, akik megpróbálják kijátszani, nem a törvényt, a halakat, s így már a törvényt is, azzal, hogy úgy csinálnak, mintha nem néznének oda, de valójában a fél szemükkel csak odasandítanak, így aztán nincs is kapás. Én még nem csináltam ilyet, nem teszem magam nevetségessé, de láttam már. Legjobb, ha vállaltan, bevallottan, láthatóan akkor is nézek, amikor mást csinálok, így legalább nem mulasztom el a kapást. Csak akkor van baj, ha akkor van a kapás, amikor mégiscsak úgy csinálok mást, hogy nem nézek, oda legalábbis, nem. De amikor csak nézek, az úszóra, illetve a botvégre, körülöttem, persze, akkor is sok minden történik. Az, hogy ami körülöttem, az velem is történik-e, komolyabb kérdés annál, hogy most megvitassuk (a múltkor egyébként hasonló témában már nyilatkoztam). Mindenesetre csivitelnek mindenféle madarak a hátam mögötti fákon, nézésem látóterébe hol szárcsák (hogy is mondta egyszer az egyik spori?: vízityúkok), hol vadkacsák úsznak be, süti a nap a hátamat, oldalról lágy szellő simogat. Ezek történnek. Erre varrjatok gombot, prózaírók! Azt nem mondanám, hogy csend van (meg az nem is lenne történés), nem is a madarak miatt, hanem az elkerülő út közelsége miatt nincs, sajnos, idehallatszik a kocsik, főként a kamionok moraja (bár, ha nem figyelem, nem mindig hallom), meg a kutyaugatás is a túloldalról, a városszéli utcák házaiból, a mi Dorkánké (németjuhász) is, bár lehet, hogy az ő ugatása már annyira benne van a fülemben, hogy azért hallom itt is (éjjel-nappal ugat). Így aztán, hiába Paradicsom ennek a területnek a neve, nem érzem igazán magam a Paradicsomban, még a természet lágy ölében benne sem. De nem baj, így is jó itt. Azért járok ide. Az igazi, persze, a folyóvíz, a Körös-part, az sokkal természetesebb, vadregényesebb, és ott valóban csend van, hacsak a sporik nem kiabálnak át egymásnak a túloldalra. Szabó Laci most is odament (Kiss Laci is ott szokott csukázni, írt is már róla sokat, érdemes elolvasni, elméletben nagyon jó a fiú), úgy volt, hogy együtt megyünk Lacival, a Szabóval, de én csak később tudtam elindulni, meg információim szerint itt most nagyobb is az esély, meg legalább egyedül vagyok, nem kell beszélgetni. Máskor jó együtt is, meg beszélgetni is, de most gondolkodnom kellene, ami viszont egyedül sem mindig sikerül. Már hogy nem tudok végiggondolni valamit, azért mert mindig annyi minden másra kell itt gondolni, vagy, mert egyáltalán nem gondolok semmire. Gyakran előfordul velem horgászás közben, hogy csak nézek, és nem hogy nem történik semmi, de nem is gondolok semmire. Írd és mondd, szó szerint. Kívül és belül semmi. Percekig. Ilyenkor mintha kiesnék az időből. Vagy az idő esne ki belőlem. Ez az igazi. Lehet, hogy ezért szeretek horgászni. Ma viszont muszáj végiggondolnom, hogy az Irodalmi Jelen, a legnagyobb példányszámban megjelenő, s emellett egyre tartalmasabb, érdekesebb magyar folyóirat következő számának kritikarovatába (amit harmadik éve szerkesztek) kik is fognak írni s miről, mert ha hazamegyek, este rájuk kell kérdeznem, hogyan állnak. Újabban a lap dizájnja is átalakult, és épp az a Weiner Sennyey Tibor tervezte, aki előttem írta itt a netnaplót, akarok is beszélni vele róla, s nemsokára fogok is tudni, mert 28-án ő is és a szerkesztői, munkatársi gárdából többen (Böszörményi Zoltán, OJD, Pongrácz Mária, Szőcs Géza) jönnek Gyulára, az egészségügyi főiskolán beszélgetek velük a Gyulai Tavaszi Fesztivál keretében. Emellett azonban azt is át kell gondolnom, hogy miről is fogok ma este, a levelek megírása után a netnaplómban írni, megint az éjszakába nyúlóan, mert a semmiről azért mégse lehet. Kár, hogy már sötétedik, s pakolhatok, mehetek haza, így megint a számítógép előtt kell majd kiagyalnom valamit. Közben hív Laci, a Szabó, hogy 6 nagyobb (hatvan-hetvendekás) keszeget fogott a Kettős-Körösön. S erről biztosan eszedbe jut, kedves netnapló(m) Olvasó, hogy vajon én mit fogtam? Hát, elárulom, hogy a nagy gondolkodás közben a Feder bottal, fenekezős szerelékkel akasztottam egy szép nagy (a tenyeremnél, ami kicsi, nagyobb) keszeget én is, de óvatosan visszaengedtem.