Délelőtt áramszünet, feszültség (és -ingadozás), este lapszámbemutató a Rohamban: Solymosi Bálint, Balogh Ádám, Horváth Előd Benjámin, Nagy Márta — a felolvasók névsora ugyanúgy állt össze, mint a kalickás bemutatónk esetében, ott Kemény Istvánt vette körbe a hölgykoszorú (Deres Kornélia, Fenyvesi Orsolya, Nagy Kata), itt Solymosi Bálintot övezte a fiatalok gyűrűje (tudjuk: Az ifjúság megnyugtat — helyben vagyunk: az említett film főszerepét feLugossy László játssza, akinek a februári Műútban megjelent munkáiból vetítettünk a felolvasás közben).

Persze nyilván van, aki összehúzza a szemöldökét, vagy épp felnyerít, esetleg fütyörészik vagy káromkodik a névsort olvasván, mégis én mormogom újra: „huncut”, aki rosszra gondol. A pontosság kedvéért megjegyzem, az idézőjelezett szó helyére egész mást akartam írni, de a politikai korretség magamra vállalt kényszere csak annyit enged, hogy sejtessem: más szavak inkább lennének ott helyénvalóak. 

Nagy empátiával olvastam pár hete Várady Szabolcs sorait a versrovatvezetés nehézségeiről, hiszen nagyon is hasonló tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban (és hozzátenném, a prózára még inkább igazak a kijelentései). Talán megengedhető most nekem, hogy egy másik, síkosabb, érzékenyebb (vagy ha tetszik: ordenárébb) oldalra is rámutassak — természetesen a fentebb mondottakhoz kapcsolódva.
Idézet egy kocsmai beszélgetésből: „A kabai a leggecibb szerkesztő, elsőre nem is fogad el semmit.” Nem gondolom ugyan, hogy e kijelentések igazságtartalma száz százalékos volna (sőt), de egy nem szép történettel jelezném azért, hogy mégis vannak, akik azt gondolják, az esztétikai/poétikai/nyelvi szempontokon kívül más is közrejátszhat szerkesztői döntéseimben. A Műút indulása után néhány hónappal megkeresett egy fiatal hölgy az írásaival, melyeket azonban nem óhajtottam közölni, sem a következőkben küldötteket, s miközben maga a hölgy kifejezett csinos és szemrevaló volt, mi több, kifejezetten kihívó is velem szemben, az ezek után küldött írásait sem tudtam közlésre elfogadni. Az utolsó visszautasító levelemre írt válaszában minden körülírás vagy körülményeskedés helyett nekem szegezte a kérdést: „Ha leszoplak, megjelenteted az írásom?” Válaszom ismét csak negatív volt, s azt tanácsoltam, ezután talán inkább ne is küldjön nekem semmit. (Rosszmájú kiegészítés: annál inkább mosolyogtam, de sőt egyenesen vigyorogtam, amikor egy általam korábban visszautasított írását egy másik folyóirat hasábjain láttam. De pszt! Huncut, aki rosszra gondol!)

És ami terjedelmi okokból már csak említés vagy hivatkozás szintjén jöhet itt elő: Zemlényi kollega tegnapi naplójához kapcsolódóan tettem ki Roland két versét a blogomra, idézni akarván őt itt is.

Alkalmasint szóba hoztam volna, hogy a szeretettel nem tudok mit kezdeni, és hogy ezt persze nem szó szerint kell érteni, ahogy azt sem, hogy „az apám büszke lenne rám”, amivel szemben viszont szó szerint az áll, hogy „egy pöcs vagy”.
Jó lett volna szóba hozni a rezignációt, és hogy mégiscsak jobb lenne tökösnek lenni — és akkor a „mínuszkás” névvesztést nem is említettem.

Emelje fel a kezét az, aki lórin és Zömén kívül nem fél a haláltól! A kutyát nem lehet becsapni.

k. kabai lóránt

Műút folyóirat