Most nem tudom, mennyi az idő. Nem tudom a miótátólt, nem tudom, mennyi telt el. Idebent Simon Phillips ütlegeli a dobcuccát, de olyan triolákkal, és olyan finomságokkal, hogy - ha szabad még ilyet mondani, citálni; szóval, hogy - "kiserken a könny a szememből".
Nem tudom, most mennyi az idő. Néha-néha, mint most is, sikerül megállítanom.
Nahát, most áll. És elárulom: ma már jártam odakint. És azt is, hogy ugyanez a helyzet.
Egy lány a piros lámpa előtt álldigál, és arra gondol, "kellett volna, kellett volna már üzenetet küldenie". Amúgy éppen a fagyijába készül nyalni, amit a bal kezében tart, míg a jobbal a vállára dobott könnyű kis táskát akarja megigazítani.
Az utca túloldalán, a zebra másik végén egy idős úr várakozik járókeretére támaszkodva. Szürke zakót visel, és puha kockás inget. A fejét épp jobbra fordítja, mintha meg akarná kockáztatni, hogy átslisszol a piroson. Galambősz haját egy arra járó áramlat borzolja kicsit - az önkiszolgálójába siet. "Ma kelkáposzta főzeléket eszem, igen; és kérek hozzá kemény tojást is... Az mennyi is? Kettőtíz, a tojás negyven... ja, egy szelet kenyér, az egy húszas. Rendben, kettőhetvenből megvagyok; és még egy fröccs is belefér még a Fény utcai piacon. Szeretek ott..."

Valaki nagyon, de nagyon rossz állapotban fekszik egy közért előtt. Két mentős áll fölötte mozdulatlanul. S nem mozdul az sem, amelyik fekszik. A nagyobb darab tiszt éppen a cipője hegyével akarja megpöccinteni a föltehetőleg delíriumban nyugvó bakancsának a talpát. Épp azt akarja mondani - azt is fogja majd -, hogy "ébresztő, igazgató úr", de közben arra gondol, hogy otthon a hűtőajtón maradt két számla. Azokkal a színes mágneses betűkkel tapasztotta oda őket, amikkel a kisfia szokott szavakat kirakni. "Az egyik, na, mennyi is? Na, na, négyezer-hatszázharmincegy, az a telefon, meg a... meg a... meg a díjbeszedőnek van egy ezerkilenctizenötöse... Jaj, igazán fölkelhetnél koma, nagyon nem kívánlak most húzgálni... Segíts nekem, jó?"
De a koma nem gondol semmire. Egy nagyon távoli bolygón jár most. Minden olyan egyszerű ott és igazán, de igazán nyugalmas. Nem kell végre semmire, de semmire sem gondolnia. És annyira megnyugtató az is, hogy bár a Földről látható csillagképeknek ott nyoma sincs, mégis oly ismerős számára az az égbolt. Mintha mindig is ide vágyott volna, de ezt a lehetőséget, fájdalom, utazási iroda sosem ajánlotta.

A sarki cipész a pénztárgépbe készül beütni az árat a fiatal hölgynek. Kantáros nadrágban van, a hölgy kosztümben. Ezer forint alatt lesz a számla, de csak kicsivel, s a cipész azt gondolja: "...ööö, mennyi is? Hú, de utálom ezt az új gépet; na, mennyi, ja, kilencnyolvan."
Kilencszáznyolcvanat kérek szépen, mondja majd a hölgynek. És a hölgy majd ad egy ezrest, és nem kéri az aprót, mert igazán nem fogja soknak találni, és nagyon elégedett is. (E ponton még nem tudni, de egy különös véletlen folytán a sarki cipész és a hölgy négy év múlva újra találkozni fognak. És, senki nem hinné, fordított szerepben.)

A trafikos lány a visszajáró érméket a Marlboro föliratú tányérkába készül potyogtatni. Kicsi, vékony kezét lefelé fordítja, hogy kiönthesse markából a ki tudja, mennyit is.
Én állok vele szemben. S talán épp arra gondolok: nem kell ilyen furcsán nézni. Mert lehet, a lány - aki később egy magasra tett kartonért fog kapaszkodni - furcsán néz majd. Kicsit nyúzott vagyok, gondolom majd, igaz, de semmi, semmi.
S hogy itt vagyok, abban sincs semmi különös. Itt még a régi áron kapom a kedvenc dohányomat, s hozzá (mibe igazán szeretem csavarintani) Bob Marley cigarettapapírt. Csak ennyi. Már megyek is. Hazasétálok ebben a megállított, rézszínű őszi délutánban. Hátrahagyom a fagyizós lányt, a galambősz bácsit, a komát, a mentősöket, a susztert, meg a hölgyet, s a trafikos lánnyal, meg a mögöttem kanyargó sorral magamat is.
Leülök majd; kockás takaró, egy staub - és ma már csak Simon Phillips. A beeső súrlófényekbe fújom majd az illatos füstöt és még az is lehet, hogy mikor újból meglódul az idő, akkor "kiserken a szememből a könny".
Ha szabad még ilyet mondani.