Délelőtt úgy egy félórán keresztül fürdök. Mostanában a legjobb gondolataim, cikk-kezdéseim a kádban születnek. Illetve születnének, merthogy sokszor túl sokáig maradok bent (habozok), és mire kikászálódok, addigra nincs meg az az ötletsor, az a tempó, az a szöveglendület, ami az előbb még egyben volt. Így van ez most is. Elúszik egy cikk-kezdés, hogy aztán én ússzak el. Állítólag Schubert aludt szemüvegben, hogy ha egy dallamot megálmodna (vagy kigondolna? eszébe jutna?), akkor azt azonnal le tudja jegyezni. Inkább olvasgatok délelőtt. Gatok/getek. Aztán elindulok a Déli felé, kellően hamar, a vonatlekésés visszatérő rémálmom.

Napot kérek, méghozzá izgalmasat, kalandosat - mondtam a Literában, amikor eldőlt, hogy én leszek a neteshetes ezen a héten. Meg is kaptam. Esőnapot és szabadnapot egyszerre. Elrajtol az almádi strandon is az Olvasóliget. Az első vendégekkel, Németh Gáborral és Solymosi Bálinttal délben indulunk a Déliből. Kelenföldön száll fel hozzánk Nagy Gabi és Jánossy Lajos. Külön kupénk van, hamar kinyújtozunk intellektuálisan. "Székesfehérvár, Székesfehérvár" - már Gárdonynál várom, hogy majd ezt mondja be a hangosbemondó. Mint kiderül, ezzel sem vagyok egyedül, ezt a markáns duplikátumot más is megjegyezte magának. És mintha csak Fehérvárnál lenne meg ez az ismétléskényszer. De már ott sincs. A gyorsvonat befut az állomásra. Várjuk a hangot. Egy emberként, ahogy mondani szokás. Némaság a táj felett. Úgy látszik, már idáig gyűrűzött a válság, a hatos vágányig. Aztán megszólal a hangos, és bemondja, hogy "Székesfehérvár, állomás". Már ez sem a régi. Azért a mozdonycsere még nem ment ki a divatból (más nézőpontból a villanyosítás nem jött még divatba a Székesfehérvár-Tapolca vonalon). A pauzát kitöltendő Gábor és Lajos betér a váróterem büféjébe, ott megcsodál egy restaurált freskót, és ha már ott vannak, akkor megállnak egy szóra.

Fehérvár után úrrá lesz rajtam a Balaton-várás. Kiskorom óta eksztatikus látvány az első felbukkanó Balaton. Most is így van. Én mondom be, hogy Balaton. Lajos teszi hozzá később, hogy Almádi. Leszállunk. Szemerkélő esőben indulunk Lajosék háza felé. Házigazdánk a rá jellemző laza pontossággal mutat jobbra-balra, várostörténeti kismonográfiát kapunk, és egy vendégfogadó kupica szilvapálinkát. Utóbbit már a ház kertjében, a hangulatos teraszon. Most vagyok először a Mili Villában (Lajos ükanyja volt Emília), de még sokszor szeretnék itt lenni. Olyan az egész hely, mint amilyen Lajos is. A házban van valami Bauhaus-élesség, absztrakt pontosság, de mindezt oldja a belső tér otthonossága. A kert rendezett egészében, de azért burjánzik a növényzet, különösen a kerítés körül. A Balaton pedig olyan, mint egy fénykép.

Nagy Gabival lemegyünk a hegyről, hogy találkozzunk Mesterházy Gabival. Át kell szervezni a felolvasó-késődélutánt a strandról a Méjvízbe, Almádi legjobb alternatív kocsmájába. Kár, hogy nem lehetett a strandon a beszélgetés. A lelkes és profi könyvtárosok kiváló olvasószegletet alakítottak ki. Miközben átplakátozzuk a kiürült strandot, odasétálok a vízhez. Nézem a déli partot. Kiskoromban a széplaki MUOSZ-üdülőből ezt fordítva csináltam. Tihanyba és Északra vágytam. Például ide, ahol most vagyok. Néztem a hegyeket. Nem mintha nem lett volna nagyon jó Széplakon, például a reggelihez a vajat mesterien habosították krémessé, és a mólón láttam életem legszebb napfelkeltéjét, de az északi part volt az elérhetetlen másvilág, ahol a víz hirtelen mélyül. Ennél a mélyvíznél nem is kell jobb átkötés. Mármint a Méjvízhez. Lajos koncentrált és hajlékony, a beszélgetőtársak figyelnek egymásra. A beszélgetés írás és olvasás, alkotás és befogadás, megélés és megértés párhuzamai között cikázik. Odajön Odorics Feri is, és közben váratlan vendégként Csapody Kinga és Tóth Kriszta is hozzánk merül.

A közeli vendéglőben Lajost a törzsvendégeknek járó tisztelettel fogadják. Társaságunk kiegészül Odorics Ferivel és Lajosék kamaszkori barátjával, Erős Danival. Halászlével indulunk. Csészében az íze végett, meg azért, hogy átforrósodjunk. Közben igazi lakoma-beszélgetés zajlik a szabadságról. Hogy az illúzió-e, vagy pedig valóság. Esetleg: valóságos illúzió? Ahogy körbenézek az asztal körül, az a banális mondat ugrik be, hogy ezek az emberek itt szabadok. De tényleg. Élvezik is a szabadságukat, de meg is szenvedtek érte. Szabadon gondolkodunk és szabadon élvezzük azt, hogy vagyunk. "Imígyen Zola", mondja Lajos. Odorics pedig átmasszírozza a zsibbadtabb biovállfákat. Borbeszerző-túrára indulunk. Egy éjjel-nappali pékség előtt fantasztikus kenyérillat csapja meg az orromat. De nem csak megcsap, hanem be is csap, mert hiába a fenséges, frissensült-illat, bent csak a tegnapi, kiszáradt zsemlék várnak ránk szemlesütve. Ott is hagyjuk szegény zsömléket, úgy látszik, tényleg más a lét és más a létező.

Fent a Mili Villában újabb borok és beszélgetések nyílnak. Itt ér utol a mélypont ünnepe, a tompulás, a fáradtság. Lajos régi klasszikus kazettái között matat. Verdi, Schubert. Bálinttal és Lajossal hármasban maradunk a teraszon. Egy másodperc alatt kitisztulunk. Simon Balázsról beszélgetünk. Ők ismerték a személyt, én a szövegek után igyekszem eljutni hozzá. A megértés iróniájáról és a tagadás szarkazmusáról dumálunk. Aztán egyszerre fáradunk el. Lajos még lent marad, hogy áthallgassa a Stockhausent. Innentől az éjjel bernhardi fordulatot vesz. Megkavarodás. Magányos férfi ül a teraszán, mögötte Beethoven szól, mit szól, üvölt, ő néz és hallgat, az egész hegyoldalt betölti a zene. Bömböl. Kicsit arrébb egy gyerek is. Erre ébredek, de mintha az Ötödik szimfónia tételei összecsúsznának. Aztán jön a diadalmas áttörés a harmadik és a negyedik tétel között. Vagy tényleg hallom vagy csak álmodom. Most mindenesetre szemüvegben lejegyzem.