hirdetés

Szabadnap

2008. április 29. - Aletta Vid

Nem volt ez mégsem annyira jó ötlet leírni, próbálni, amiről egyébként beszélni sem szoktam. Abbahagyni. Feladni? Formát változtatni: legyen valami ízléses dolog, ne stílusparódia megint. Lehet? Lehet? Ez nem olyan egyszerű. Minden nagyon egyszerű. Vagy egyszerűsíthető. A végletekig stilizálni. Konok, végtelenül konok vonalak.
hirdetés

…akkor éppen a Távíró u. 17. számú háza elé akartam kanyarodni, kissé meggyorsítottam a lépéseket, nem annyira a bejelző eső miatt, hanem a puszta jókedv okán, akkor előttem termett a 72 éves, vékony alkatú, szürke ballonos hát, akkor tartozott hozzá láb is, kettő, meg a fej hátulról, a haj nem volt fontos, nem épül be a jelenbe. Akkor felgyorsultak a koppanások, de ezeket akkor nem én idéztem elő, akkor az idős nő volt, aki megriadt, ott, a József Attila lakótelepen előfordulnak nem teljesen jószándékú emberek is, akkor nem mert hátranézni, csak sűrűsödtek a koppanások, és azért egy lapos pillantás oldalra bizonyára jutott, különben akkor nem láttam volna meg a jobb profil részletét. Legyökereztem.
A léptek előttem visszatértek korábbi tempójukhoz és eltüntették az igyekvőt.
És sokasodni kezdtek a matt járdára véletlenszerűen elhelyezett vízvoltok, a foltok; körülfogtak, elígért vadgesztenyefák illatát nyelték magukba, nem övék, nem enyém a vadgesztenye minden lombja, és ne feledd, ne próbáld elfeledni, április van, fehér fagylalttölcsérek mindenütt, hát ezeket lopták meg a cseppek, a magyarázat mindig fölös permet, ez esetben tekintsünk vissza, félre, és esti órát írva, ríva végre vágjunk bogot. Nem mehettem tovább.
Mint akit odadobott a gyöngyvirág gonosz párája……………………………….. ........................................................................................................................................
 
***
 
Este. A summázások ideje. Nekem ma többnyire békém volt. Az a fajta, amit nem lehet megszolgálni; vagy van, vagy nincs. Séta az Üllői úton. Mondható bevásárlásnak, mindenesetre kézenfogva. Pihenés, virslifőzés, majonézes torma kerekítése a magos mustár kupaca köré. Két tányér.
A reggelről viszonylag keveset tudok. Azt tudom, hogy hatkor már világosodott. A madaraim mozdulatlanul a letakart kalitkában. Hát persze… reggel… reggel. Még az albérletem falai között. Szemben a falon egy fújtató. Kellék. Vásárfia a Szatinán töltött hétvégénkből.
 
***
 
Délben ébredés. Nem így. Ébredés nyolckor. Aztán kilenc körül is. Fontos-e minden részlet? Csak azok a részletek fontosak, melyek benéznek egy másik tér, egy másik igézet arcába.
Ilyen például Johannes, a macska mozdulata a rácson. A harmadik emelet ablakából fázom. Nem annyira, korántsem annyira, mint mások. A mélység, amely többször is kijátszott, megint vetít. A védelem erős. A rács az ablak innenső feléről. Ki kap hová? Johannes délután. Felnyújtózik. Úgy képzeli, hogy átér. A védelem erősebb. Nem teszem meg – nem azt teszem, amit akkor, húsz éve. Az átérzés, a beleélés ténye ha elragadtat még, azért van más is. Az ismeret, a tudat. Mit lehet. Egy székről majdnem tengerbe vetett játék heve – padló az. Nincsen víz ott. Vajon tudnám-e még azt a fokot? A képzelet sokat, sűrűn kopott, és rajtakaptam magamat, valóban!, már nem nyújtóztam fel. A menny dobott.
Na jó, most jöhet a könny. Egy csepp. Kettő. Elég lesz. 
Jó volna Katherine Mansfield novelláit olvasni újra, vagy nem volna jó mégsem; a teljes elaprózódás helyett most összpontosítás szükségeltetik, egy tanulmánykötet a délután idejéből ideugrik, Lengyel György könyvét kaptam meg nemrég ajándékul, és most a legszembetűnőbb a Németh Antalt boncoló rész volt, hát annak futottam neki. Adatok sűrűje. Igen sok információ. Egyébként, persze, persze. Nem róla kéne olvasni. Őt.
 
***
 
…na, akkor már olvastam egy ideje, ő meg írta, csak írta a pályázatot fejben – két szomszédos szoba a csend nevében. A magam részéről már jóval korábban egész más, mondhatni filozofikus magaslatokon sétáltam, és akkor végre (hah, remek fordulat, szerintem, hogy is hívják azt a nőt, eszembe fog jutni, háziasszonyok kedvence, nem, picit lejjebb az ízléssel, nem fog eszembe jutni, net, könyv, lektűr kategória, hurrá, Danielle Steel; nos, tőle volna várható e remek szócsoport) – tehát egyszer csak jött Ő. Látott. És zuhant. Vagy esetleg, inkább: rám hevert? (Nem volt ez mégsem annyira jó ötlet leírni, próbálni, amiről egyébként beszélni sem szoktam. Abbahagyni. Feladni? Formát változtatni: legyen valami ízléses dolog, ne stílusparódia megint. Lehet? Lehet? Ez nem olyan egyszerű. Minden nagyon egyszerű. Vagy egyszerűsíthető. A végletekig stilizálni. Konok, végtelenül konok vonalak. Szigor, a matéria szigorú törvénye. Akár a repdeső bútorok, azok. Még az 1900-as évek elejének avantgárdja. Mennyi képtelenség kell ahhoz, hogy a legalapvetőbb képtelenséget „bedarálunk, fiam, Déry, bedarálunk, jó fiam”… Eh.)
Nincs legközelebb.

Aletta Vid

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.