hirdetés

Szabadnap Pécsett

2008. június 11. - Józsa Márta

Abból, hogy nálunk a ’80-as években is tombolt az önkény, egyebek mellett azt profitáltam, hogy könnyedén, a kódok azonnali megértésével tudok kommunikálni Magyarországon a nálam egy nemzedékkel idősebbekkel, sokszor egyértelműbben, mint a teljesen más körülmények között felnőtt saját generációmmal, és például Albániában is félszavakból megértettük egymást az ottaniakkal, mert ott a saját nemzedékemmel is vannak markáns, meghatározó közös létélményeink a korból.
hirdetés

     A szabadnap értéke óriási, ma nem dolgozom, már attól vakáción érzem magam, ha látom délelőtt az Andrássy utat. Különös érzés civilnek lenni, és nem rohanni sehova, nézegetni másokat, amint rohannak, és irigykedni azokra, akik többnyire nem, ebből, valamint abból, hogy milyen erősen irigylem azokat, akik nem gyárszerű munkahelyeken töltik a mindennapjaikat arra következtetek, hogy mostanában durván csökkenhetett a szabadságfokom. No mindegy, ma viszont boldog vagyok, mert megint történik valami, és a változatos dolgoktól boldog az ember, azt mindig különösen szeretem, ha Pécsre mehetek. Először is utazom, ez csökkenti a kilométerhiányomat, másodszor is Pécs a második otthonom. Vonattal megyek.
     A vonatban az a legjobb, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül lehet bármit csinálni benne, hiszen az alaptevékenységnek, az utazásnak eleget teszek, ki róhat meg azért, ha csak bámészkodom? Ki zavarhat meg, ha olvasok? Gyerekkoromban a jólneveltséghez tartozott, hogy ha látom, valaki olvas, nem zavarom meg. Itt (Magyarországon) nem így van, ha kell, ha nem, szólnak hozzám, lotyognak, nem várják meg, amíg felnézek, nem  tartanak udvarias csendet, nem provokálják ki egy-egy torokköszörüléssel hogy abbahagyjam az olvasást, nem mondhatom, hogy pillanat, csak befejezem ezt az oldalt: azonnal belevágnak a mondandójukba. Az olvasás tisztelete, mi több: szentsége eltűnőben. Mélyen elszomorít, és sohasem fogom elfogadni. Egy magánkiadású könyvet olvasok a vonaton, egy kolozsvári polgár emlékiratait. Nem kedvtelésből, a családtagjaival fogok a hétvégén interjúzni. Meglepően élvezetes amatőr írás, attitűdök, hangulatok és társadalmi viszonyok az ’50-es évekből, a Bolyai Egyetemről és megszüntetésének körülményeiről, egy kisemmizett polgári család kalandjai a kibontakozó-félben levő diktatúrában.
     Abból, hogy nálunk a ’80-as években is tombolt az önkény, egyebek mellett azt profitáltam, hogy könnyedén, a kódok azonnali megértésével tudok kommunikálni Magyarországon a nálam egy nemzedékkel idősebbekkel, sokszor egyértelműbben, mint a teljesen más körülmények között felnőtt saját generációmmal, és például Albániában is félszavakból megértettük egymást az ottaniakkal, mert ott a saját nemzedékemmel is vannak markáns, meghatározó közös létélményeink a korból. Arról a vicces körülményről nem is beszélve, hogy az albán értelmiség egy részével, különösen a filmesekkel a legjobban használható közös nyelvünk a román volt. Aminek az az oka, hogy ha valaki egyáltalán kaphatott külföldi ösztöndíjat Enver Hodzsa idején, akkor román (és talán kínai) ösztöndíj volt; ráadásul Tiranában nem volt filmművészeti oktatás, így aztán többnyire Bukarestben végeztek a filmesek.
     1958-ig jutottam el Benkő Béla-Adalbert életének megismerésében, örülök nagyon, hogy jól olvasható, féltem tőle, hogy muszáj-olvasmány lesz nem az.
 
 
          Folytatni szándékoztam az olvasást Pécsett is, de nem jött össze, ezt sejthettem volna. Elmentem édesanyámhoz – itt lakik, ahogy korábban én is itt laktam. Éveken át kínlódtunk amiatt, hogy nem találkozhatunk, mert én ki voltam tiltva Romániából, ő pedig nem kapott útlevet, minden követ megmozgattam, hogy áttelepülhessen. 1989. december 20-án, két nappal a román rendszer összeomlása előtt sikerült az öcsémmel együtt átlépnie a határt. Amikor végre mindannyian letelepedtünk Pécsett, akkor kaptam állásajánlatot Budapesten, elmentem, ők itt maradtak, itt lakik a húgom is a gyerekeivel, így hát megint utaznunk kell, ha találkozni akarunk.
     Idegen vagyok már Pécsett, holott tíz évig itt éltem, ez volt számomra a pót-Kolozsvár. Többször is végigsétáltam ma a Király után, és nem találkoztam véletlenül senkivel. Szándékosan persze igen, de ’87 és ’98 között, különösen azután, hogy a pécsi tévében dolgoztam, nem fordulhatott elő olyan, hogy ne találkoztam volna lépten-nyomon ismerőssel. Akárcsak egykor Kolozsvárott: mindkét város kiürült számomra, elfelejtődtem. Pécsett éppen azért szerettem élni, mert az összes magyarországi város közül ez hasonlít a legjobban a szülővárosomra. Csak a folyó hiányzik belőle, ez furcsává teszi a település szerkezetét.
     Nem pótolta volna ugyan a „Pest-Buda” szerkezetű, szívemnek oly kedves struktúrát, de nagyon lelkes voltam attól, hogy a kulturális főváros eredeti tervében a pécsi vizek felszabadítása is szerepelt. Számos patakot és forrást tüntettek el ugyanis, ahogy terjeszkedett a város, és teljesen átalakult volna az arculata, felfrissült volna a levegője, ha sikerül megcsinálni a visszarendezési tervet. Utcák, ahol patak folyik, kis terek forrásokkal… Hát nem sikerült, a szívem vérzik, olyan kár, hogy valami igen provinciális, rögtönzött vacak lesz ebből az egész 2010-ből. Holott korábban még az is megfordult a fejemben, hogy erre az egy évre visszajövök Pécsre, keresek valami munkát a kulturális főváros körül. Most, hogy zajlik a POSZT, a színházi fesztivál, azért látszik egy kicsit, hogy a várost isten is kulturális fővárosnak teremtette. Reménytelen volt jegyet szerezni bármilyen előadásra, ez elszomorít. Annyi maradt, hogy nézhetem az előadás szünetében a Színház-térre tódulókat.
 
 
     Nem nyugtat meg e tekintetben – mármint abban, hogy nem vallunk szégyent 2010-ben - Bretter Zoli sem, gyerekkori barátom, igazából olyan régen ismerjük, és annyira szeretjük egymást, hogy olyan, mintha a testvérem lenne. Áfonyapálinkázunk este a teraszon, átismételjük az elmúlt hetek-hónapok történeteit, főztünk egy túrós puliszkát, mert az ember ragaszkodik a gyerekkori ízekhez, megvitattuk a közélet legjelesebb kérdéseit, különösképpen azt, hogy miért is érezzük olyan kényelmetlenül magunkat ebben az eldurvult beszédű országban.
 
 
Közben meccs volt, de ma nem dolgoztam, így elfelejtettem, hogy ki kivel játszott, és azt is, hogy mi volt az eredmény. Többnyire minden érdekel, ami a közéletben történik, de néha olyan jól kipotyogni belőle. Sörözgetni a teraszon, nézegetni Zolit Erikkel a függőágyban, kicsit elmélázni azon, hogy az én gyerekeim is voltak ilyen kicsit, mint az övé, éppen Pécsett éltünk akkoriban. Ellátogatni a régi otthonaimba kicsit érzelgőssé, majdhogynem giccsessé tesz.

Józsa Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.