Ma, szerdán, mivel kívül egyébként sem sok említésre méltó történt, arról írok, hogy a nyugodtabb percekben, belül, az Ünnepre való tudatos készülődés, ráhangolódás történt, az emlékezés révén. Az évek múltával belül amúgy is egyre többször történik visszafelé tekintés (amit ugyanakkor az egyre gyengülő memóriám bosszantóan korlátoz), de természetes, hogy ez ma még inkább így volt, hiszen reggel, mielőtt elindultam volna otthonról, feltűztem a házban található legszebb kokárdát, és büszkén grasszáltam benne egész nap. Hadd lássák a népek! Meg is néztek, nézték sokan, pedig egyáltalán nem kihívó, valószínűleg inkább csak azért, mert keveseken volt ma még hasonló feltűzve Békéscsabán. S azért is írok szívesen az emlékezésemről, mert ha naprakészen követed soraimat, akkor március 15-én olvasod ezt, jó esetben (jó) hatása alatt vagy a napi eseményeknek, így talán meglesz köztünk az összhang is.

           Szép hangulatú, de nagyon elmosódó emlékeim vannak az óvodás- és iskoláskorú március tizenötödikéimről, két későbbi, már felnőttkori nap él élesebben bennem. 1983-ban vagy ’84-ben lehetett, amikor hárman-négyen, debreceni egyetemista barátok, albérleti lakótársak, úgy döntöttünk (vagy Pető Ernő, vagy az én indítványomra), hogy fölmegyünk a székesfővárosba, kipróbálni, meddig terjednek ott szabadságunk határai, annyit hallottunk már a korábbi tüntetésekről, gondoltuk, hátha elkél egy kis debreceni erősítés. A Petőfi-szoborhoz mentünk, tudtuk, hogy vele kezdődik a szabadság. S hogy, hogy nem történt, nem emlékszem pontosan, csak arra, már benne is vagyunk egy viszonylag kis csoportosulásban, énekelgetünk, de elég tanácstalan mindenki a hogyan továbbot illetően. Aztán szóba kerül, hogy át kellene menni Budára Bem apóhoz, meg a Batthyány Örökmécseshez, de valahogy csak nem indul a tömeg, vagy inkább csoportosulás, láthatóan nincs vezetője, szervezője. Nagy örömmel üdvözöljük egymást Takács Pistával, akit a bátyám baráti köréből ismerek, valahogy elindulunk, át az Erzsébet hídon, s egyszer csak arra döbbenünk rá, hogy mi megyünk az élen: Pista nagy fekete kalappal a fején (mint egy igazi ellenzéki), s mi debreceniek (csak úgy, olyan kevésbé feltűnő, egyetemista formán). Nézek hátra, hogy hát mi van, s látom, jönnek utánunk a többiek szépen, mintha csak azt hinnék, hogy mi vagyunk a vezetők (pedig én még az emlegetett emlékműveket sem nagyon tudom, hogy hol vannak), viszont már nem lehet hátrébb állni, cserélgetni a helyeket, menjetek inkább ti előre, vállalni kell, hogy mi vagyunk az élen. Így vonulgatunk szépen, énekelgetünk (jelszókra nem emlékszem, hogy mondjuk, takarodásra szólítanánk fel a kormányt), az utca két oldalán a járókelők meg-megbámulnak, nem nagyon csatlakozik senki, időnként vakuk villognak, rendőrök feltűnnek, eltűnnek, de nem avatkoznak közbe, inkább csak kísérnek bennünket. Majdnem szabadok vagyunk. Ennyi. Jó lett volna több poénosat beleírni, vagy legalább egy pofon elcsattanását, hogy érdekesebb, szórakoztatóbb legyek, de hát így történt, kedves netnapló(m) Olvasó, s bár igyekszem én (ahogy ígértem), de csak nem író vagyok, ahogy említettem volt, s nem regényt írok, hogy csak úgy kitaláljak dolgokat. Szerencsénk volt, mert úgy tudom, az előző évben is és a következőben is sor került rendőrattakra, de utólag is örülök, hogy megúsztuk, főként rendünk mai őreinek őszi brutalitását látva, és akkor is én vezettem egyszer március 15-én a pesti forradalmi tömegeket, ha nem vertek meg.