„Az szép szabadságra, / Magyarság javára / Törekedő jó urunk”-at, azaz Bocskay Istvánt szólította meg üdvözlő énekében (Militaris congratulatio comitatus Bihariensis) 1604-ben egy debreceni szappanfőző munkás fia, Debreceni Szappanyos János, tegnap este pedig ennek a Balassi-strófákban írott szép versnek a megzenésített (az 1996-os Tűzugrás című lemezükön szereplő) változatával a Ghymes zenekar nagy számú békéscsabai közönségét az Ifjúsági Házban, a Tavaszi Fesztivál itteni nyitányaként. Ahogy sejtettem és reméltem koncertjük felszabadító hatású volt, lélekben, de hát velem könnyű dolguk van, mert én annyira szeretem őket, hogy még az önismétléseiket is megbocsátom. Nem véletlenül indítottak így, és zárták (volna, ha nem követel a hálás közönség két ráadást) a koncertet a Csengőcsángóval, annak utolsó soraival: „Életem húz, de nagyon! / Szabadnak csak szabadon!” Az egész estét Március 15. jegyében tartották, az Ünnep előestéjén, tudatosan törekedve arra, hogy örömzenéjükkel örömünnepben részesítsenek bennünket. Miközben jórészt csak az ősszel megjelent Messzerepülő című albumukat mutatták be (persze a Bazsarózsa, a Héjavarázs is elhangzott) de azzal is megtehették, hiszen több olyan dal található rajta, amely, ha azt akarom, kapcsolható Március 15. eszme- és értékvilágához (is), illetve, amely örömöt, felszabadultságot sugároz. Az egyetlen versszöveg, amelyet nem Szarka Tamás, korunk egyik figyelemre méltó magyar költője írt (kezdhetnétek kanonizálni, barátaim!), az éppen Petőfi tollából való Kördal is a búfelejtő iddogálásra hív fel. Érdekes, de ez sem véletlen, hogy amikor december közepén a szomszédvárban, a Gyulai Várszínház kamaratermében léptek föl, akkor pedig gond nélkül tarthattak gyakorlatilag karácsonyi koncertet. A Ghymes zenéje az alapvető értékekről és érzelmekről szól, szeretet, barátság, tisztaság, tisztesség, becsület, igazság, szabadság, boldogság, csupa olyan dologról és olyan dolgok veszélyeztetettségéről, ami minden ember szívének kedves, de korántsem egyszerű nyelven. Szarka Tamás metaforikus és filozofikus elvonatkoztatásokkal, balladisztikus síkváltásokkal is élő szövegvilága időnként komoly feladványokat kínál, a már sokak által méltatott, legkülönbözőbb hangszerek és stílusok, műfajok összhangját megvalósító, de a népdalok univerzális szakrális örökségét és nemzeti karakterét azért egyaránt őrző („Forrásból inni boldogság / Jókedvet hozni ékesség” – hallhattuk a Regölésben ezúttal is) világzenei zeneviláguk pedig épp a maga összetettségével varázsol el. Felvidéki, galántai magyarokként nemcsak a nemzeti hagyományok, értékek felvállalása és megbecsülése, de a nemzeti egység, az összetartozás hirdetése is hitvallásuk meghatározó eleme. Csoda-e, ha még Debreceni Szappanyos Jánost is segítségül hívják érzéseik elmondásához: „Ha nyelvem száz volna, / Hogyha szóm víz volna, / Ha mint Körös, úgy folyna: / Szívemnek titkait, / Magyarok örömét / Megírnám bölcs formára: / Jaj, szegény magyarok, / Immár vígadnotok / Egyszer ideje volna.” 

          Jellemző, hogy a határon túliak tartották fontosnak hangsúlyozni ma is azt, hogy Március 15. az összmagyarság legnagyobb ünnepe, igaz, Sólyom László is azt mondta Erdélyben, azért jött, hogy a nemzet egységét fejezze ki. Ezen a napon az utóbbi években számomra a legfelemelőbb élmény mindig az, amikor este hatkor a Duna tévében megnézem az összefoglalót arról, hogyan ünnepeltek a magyarok szerte a Kárpát-medencében. A tudósítások szerint a legtöbb helyen most is az összetartozás szellemében zajlottak az ünnepségek, valamelyik erdélyi városban a szónok még azt is megfogalmazta: Székelyföld egyesült Európával, Magyarországgal. Ezek azért is fontos hírek, mert azt jelzik, hogy a gyászos emlékű december 5-ei népszavazás eredményét talán el tudják majd felejteni. Mi már kevésbé.

          Természetesen figyeltem az itthoni eseményeket is, délelőtt elmentünk Ilkával a gyulai ünnepségre, a gyerekek talán először nem jöttek velünk, Zsuzsi még aludt, mert hajnalig bent volt a gimiben a 24 órás focin, Marci pedig egészen délig, a befejezésig állta játékosként a sarat. Az elmúlt években talán még nagyobb szenvedélyévé vált a foci, mint nekem volt annak idején, két héttel ezelőtt a felnőtt városi teremfoci bajnokság döntőjében akkora felsőléces gólt lőtt, hogy majd szétesett a kapu. Mondtam is egy barátomnak, hogy tiszta apja! Az ünnepség után most is megnéztük még a 24. óra utolsó perceiben, már-már hősies látvány nyújtott, amint még mindig futni, cselezni próbált. A délutáni alvás után pedig, este már a húgának is besegített, aki ünnepi ajándékként tejszínes, füstölt sajtos csirkével lepte meg édesanyját. Azért tudok a gyulai ünnepségen ilyen könnyedén túllépni, mert meghökkentően felejthető volt. Azt nem bántam, hogy a korábbi évek erőltetett iskolás irodalmi műsora ezúttal elmaradt, de az ünnepi szónok, a város szülötteként felkért Hevesi Tamás olyan üres és az ünnepről gyakorlatilag megfeledkező beszédet mondott, hogy ha Bartus Gyula a csabai Jókai Színház remek színésze nem mondja el Petőfi A nemzethez című, napjainkban még mindig helyénvaló versét, s az Erkel Vegyeskar nem énekel olyan szépen, akkor azt lennék kénytelen mondani, hogy kár volt elmennünk. Az énekes jórészt csak a saját Gyula-élményét, a város egyébként valóban örömteli fejlődését, szépülését, a gyulaiak összefogását ecsetelte, ami viszont nagyon új keletű, és minden helybeli tudja, hogy politikai kényszerűség következménye.