Szenvedélyes hosszútávfutó vagyok. Egyszer lefutottam a fél maratonit. Az huszon-kilométer. A tizenhetediknél, a Duna-parton, emlékszem, fel akartam adni. A hídon megláttam a villamost, és arra gondoltam, micsoda megváltás lenne most ott utazni. Vinne, vinne, vinne. Csak úgy. De ezt nem lehet feladni, össze lehet esni, el lehet ájulni, elvisz a mentő, és kész. De feladni! Mögöttem az Országos Mentőszolgálat, fölöttem az Isten, egyszóval jó kezekben vagyok, gondoltam. Ők biztattak, hogy én vagyok a legjobb meg ilyesmi. Beértem. Utolsó lettem. Szóval a futás a legmagányosabb és leggyönyörűbb sport. Én mégis inkább a csapatjátékokat szeretem.
Néha futás közben, amikor már lóg a nyelvem, feladatokat adok magamnak: Na, akkor innen kezdődik minden, eddig örömből futottál, most hozz erőfeszítést. Kijelölök például egy több száz kilométerre lévő célt, és addig el kell jutnom. Párbeszédet is folytatok ilyenkor magammal: Mit, hogy te akarsz könyvet írni, ’szt még a fáig sem tudsz elfutni, stb. Persze most rögtön eszembe jut egy bibliai idézet: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Nos, akkor azt hiszem, erről nincs is mit beszélni tovább. Ennyi.
 Délután dedikálok a Szent István téren. Előtte azonban meg kell főznöm az ebédet, henteshez kell rohanni. A sarki hentes aszerint csoportosítja/osztályozza az embereket, hogy ki hány kiló marhabélszínt vesz. Aki például két kilónál többet, ahhoz lelki laposkúszásban tekeregve, rajongva közelít. Én harminc deka disznót veszek, egész harminc?, gúnyolódik. Égek, mint a rongy. Volt egy nehéz félévem vele, amikor lelki terrorja alatt húsz-harminc dekánál többet vettem mindenből, hogy ne alázzon, a mélyhűtőm meg tele lett mindenféle mócsingokkal. Még szerencse, hogy anyám egyszer egy szűk családi /tizenöt fő/ ünnepre beledarálta az egészet a töltött káposztába. A mérleg előtt szardíniák vannak felpolcolva a plafonig, nem látok semmit, tőlem akár pitbull húst is mérhetne. Egyszer anyám azt mondta, de birka ez a pesti nép, hogy ezt hagyja, ő csak rám való tekintettel nem szól be, hogy uram, maga mitől fél, hogy így elsáncolta magát, nem bántjuk.  
 Háromnegyed órám van a főzésre, de közben ugye mosni is muszáj. Mert muszáj. Punktum. A gyermekemet a fortyogó lábas mellé állítom, míg teregetek. Ordítva jön hozzám, hogy megégette az ujját. Jaj, fiam, kiabálok vele, mert szorít az idő, ne segíts te nekem, több kárt csinálsz, mint hasznot. Méz és szurok kell neked, énekli dühösen, gúnyolódva miközben lábujjhegyen ugrálva fújja az ujját, és korona a fejedre!!
 Ujjé, már a trolinál vagyok. Az út két oldalán egy-egy megálló. Leszállunk az egyikről és jaj, de jó, éppen jön a másik. Nyilvánvaló a vezető számára, hogy ez a három nő csakis vele szeretne utazni. Szinte hihetetlen, de igaz, elhúz előttünk. Alig kapok levegőt. Mondjuk trolibusz-sofőr vagyok. Embereket szállítok ide-oda, és ez nekem jó. Ez a három nő nagyon örülne, ha felvenném őket, mert hétágra süti a fejüket a nap, meg egyébként is: milyen jó, hogy éppen elértek engem. Ez lenne az egyetlen emberséges/tisztességes hozzáállási helyzet, nem? Egy másik nő máshogy dolgozza fel az esetet. Ennyi örömöd legyen az életedben, öreg!
 Már majdnem ott vagyok a Szent István téren. Egy mellékutcában egy strandpapucsos fiatal nő slaggal járdát és falat mos. Hihetetlenül koszos a lába, a körme fekete, bokáján aranylánc. Nem értem magam, egyszerre olthatatlan vágy ébred bennem, hogy cseréljünk. Menjen dedikálni a Noranhoz, én meg elmosogatom itt a járdát csendesen, ilyen melegben szivárványt is lehet csinálni, csak jó szögben kell tartani a slagot.
 Akik ismernek, tudják, hogy nem szokásom személyeskedni meg üzengetni. De most szeretnék kivételt tenni, hogy erősítsem a szabályt. Nos. Odajött ma hozzám egy kedves szimpatikus fiatalember és a Forgószél című előző könyvemet dedikáltatta. Felcsillant a szemem, hogy hol vette. Azt mondta, itt, de ez volt az utolsó. Azért, folytattam, mert nekem már egy sincs otthon, szeretném magamnak megvenni. Pár perc múlva hozott nekem egy Forgószél kötetet. Még meg sem tudtam igazán köszönni neki. Köszönöm szépen.

Halász Margit