Az ujjaimról van szó. Két ujjamról, pontosabban. Nincs ebben semmi szimbolikus. Ha három ujjam volna érintve, óhatatlanul valaminő átvitt értelmű, magasztosabb jelenéstartalmat kutatnék e mögött magam is. De nem. Csak a mutatóujjam és a hüvelykem. Róluk beszélek. A balkezem két hűséges, dolgos famulusáról. Akik annyi kólás üveg fémzárját tépték fel reccsenve-roppanva. Akik az imént is szolgálatkészen csippentették össze pállott pólóm egy ficakját csücsökké, hogy pillanatra ellebbentsék azt izzadt kebelemről, mókás kis kalauzként utat engedve a játszi légvonatnak, mely közelebb viend az enyhüléshez.

          Először a munkára hangolódás méla perceiben figyeltem fel a jelenségre. Két mondott hívem szelíd szeretettel borzolta szám felett pár napos borostámat (természetesen szőrirány ellen), hogy a merengésből felserkentsen. S ekkor, nem egyébkor! Sóhajtottam egy diszkrétet, orron át, finoman. Ekkor éreztem meg. Uh, mi ez a szag? S honnan ered? Röpke szimatolás nyomán konstatáltam: ők a felelősei. Többi ujjam, másik kezem dolgos famulusai mit sem sejtetnek az orrbántó párából. Csak ők ketten. De ők hallgatnak. Mint Te. Hiába, hogy ők ütik az ERT-t, a DFG-t, sőt a CVB-t, hovatovább egyőjük gyakorta a szóközt is. Most szótlanok.

          Nem akarok feltűnést kelteni, rezzenetlen arccal, lopva elemzem a szagot. Igyekszem elvonatkoztatni, és, ösztönös émelyemet legyűrve, szigorúan széptani és józan gyakorlati ismereteimre hagyatkozni vizsgálatakor. A rút éppoly teljes joggal bírja büszke helyét az esztétikumok cifra hadában, mint a khaki a festő palettáján. Létezhet-e szép a rút nélkül? Mellékes. Fontosabb, hogy a szag immár enyém. Nem belőlem fakadt (ezt erősen hiszem), mégis magamon szagolom, és ez okon könnyebben megbarátkozunk.

          Kissé csípős. Halvány sós-édeskés mellékzamattal. Hm. Pontosítsunk. Csípőssége tompa, inkább savanykásba hajló. Mint a romlott joghurt (ha ez nem hat tautologikusnak). Valamint enyhe füstös melegség színezi. Mint amikor ázott dudvát vetsz a pislákoló tűzre. Mást nem érzek. De hiszen ma nem tunkoltam joghurtban, s nem is tüzeltem. Hol szedtem fel mégis? Hogy segíthess kideríteni, vegyük át együtt kevéssé eseménydús napom eddigi történéseit!

          6:35. Ébredezünk, összebújunk Imádott Nejemmel. Nem, egészen bizonyosan nem ekkor történt. Mindent, ami kettőnké, illatnak ismerek. Ráadásul az orrom betéve tudja az összeset.

          6:50. Az elengedés tíz perce. Ezután bizonyosan roppant alapossággal megmostam a kezemet. (Ami egyúttal az előző tételről is mindenestül eltereli a gyanút.) Viszont elébb még megtudtam a sajtóból, hogy vállalkozó kedvű külországbeliek a szagos mozi újrafeltalálásával foglalkoznak. (Biztosan nem a légkondi kikapcsolása révén tervezik ezt megvalósíthatni, kuncogok magamban.) Közben egy légy bukkan fel az ablakon. Egy kótyagos őszi légy. Ilyenkor nyáron. A kezeit dörgöli. A kézmosásra figyelmeztet? Nem kell, tudom a dolgom magamtól is.

          7:15. Mami pápát int, a Lányok előmásznak ágyaikból. Kócosak, vidámak, virslit kérnek. Nem, a virsli más szagú. Kakaó majd akkor lesz, ha megcsináltam a hajatokat. Kanyarítok a fejükre egy-egy pár copfot, hadd mulassanak az óvó nénik. Ki köhintett? Hoci a köptetőt, bele egy kanállal! Mindenki ismeri a szagát. Köpni lehet tőle. A hűtőből kidobok egy darabka nemtelen penésztől érett sajtot, hogy hozzáférjek a joghurthoz. Hm, igen, a hűvös, irányított rothadás ínycsiklandó levegője!

          7:45. Tisztába teszem a Kicsit. Kalimpál a lábával, ügyesen, avatottan kerüli el a kezemben felgöngyölt zoknit. Este későn értünk haza, elmaradt a fürdés. Barátságos szag. Más kölkétől el nem viselném. Nincs „tyatyi”. A krémet is jobb kézzel viszem fel gömbölyded alfelére. Egyik sem a ludas.

          8:00. Sietünk a kocsihoz, újabb kézmosásra nincs idő. A kertben még futólag kitépek egy derékig érő gyomot. Zavarta az összképet. Olyan, mint a csalán, csak nem szúr, kicsit olyan is, mint a menta, csak nincs szájfrissítő aromája, meg némileg hasonlít egy virágra is, de remélem, Imádott Nejem nem veszi majd észre a hiányát.

          8:30. Lányokat leadtam, gördülök a meló felé. A kocsi nagyot szippant egy teherautó farfüstjéből, de befelé fújja ki. Őt nem zavarja. Sietve letekerem az ablakot. Kint is büdös van.

          9:00. Beérek. Pontban kilenckor. Ezt úgy hidd el, ahogy mondom. Egy percet sem kések. Hogyisne! Tornaöltöző-szag. De nem kézzelfogható. Ez egy ilyen modern irodaház, ami magától nem szellőzik. Bepállik. Ha az ablak nem áll kitárva éjjel-nappal, bepállik. Ha hidegen kívánom a szagot, bekapcsolhatom a légkondit.

          10:05. És most itt vagyok. És még mindig nem tudom, mi a nyavalya ez az ujjaimon. Tojásos zsemlét eszem, de abban semmi hiba. Hát most jönnél Te, hogy rámutass, hány óra hány perckor ért engem ez az orvtámadás.

          Tessék? Micsoda? Mondasz valamit? 7:44? Mondasz valamit. Akkor mostam el a kiskanalat, amit drága Kicsinyem tövig mártott a joghurtba. Balomba fogtam a mosogatószivacsot. Istenem, egy mosogatószivacs irtó büdös bír lenni! De két ujjal mosogatni? Ez a legháziatlanabb pasitól is komoly teljesítmény. Hogy? 8:47? Á, az ablaktekerő teljesen tiszta. 7:01? Fenét. 9:03? Csodát. 10:03? Kizárt.

          Istenem, meg fogom-e tudni valaha? Talán holnap…