hirdetés

Szebeni András fotónaplója 7.

2012. december 30. - Szebeni András

FOTÓNAPLÓ! - A Litera sorozatában kortárs fotóművészek képeit adjuk közre kortárs írókról. Karácsony hetén Szebeni András fotóit tekinthetik meg. A hetedik, utolsó napon Csaplár Vilmos és Konrád György portréit láthatják, valamint a szerző önarcképét élete társával, Sóvári Zsuzsával.

hirdetés

Ritkán fordul elő, hogy felnőtt korban, új igaz barátságok szülessenek. Úgy remélem, velem megtörtént. Csaplár Vilmost ismertem régről, hisz egy generáció vagyunk. 2004-ben kerestem meg, hogy legyen írója a legnagyobb hazai hídról szóló albumnak. A Hídregény 2007-ben jelent meg. Az együtt átélt idő a munkakapcsolatot igazi barátsággá teremtette. A két azonos beállítású portré már a később megjelent Hitler lánya című regényéhez készült. Konrád György is régi ismeretség. Ez a kép egy a Nők Lapjában megjelent nagyobb riporthoz készült, a sorozatot szerzőtársammal és életem társával, Sóvári Zsuzsával készítettem, Kép és Írás címen. Ő volt írója a Női vonal és a Hölgyeim és Uraim című köteteknek is. A Bevilágítás és a Szín-darabok című könyvekben szerkesztőként működött.

Csaplár Vilmos 2012

Csaplár Vilmos 2009

Csaplár Vilmos 2009

A Szín-darabok című kötetembe Vilmost is felkértem írjon a színház s az én viszonyomról. Ez lett a mellékelt Szebeniszínház.

Szebeniszínház

Szebeni András színész. Nem zavarodtam meg, tudom, hogy fotográfus. Színész. Jön-megy, a fejét fölfelé tartva. Ami neki fontos, egy kicsit följebb mutatkozik meg, épp abban a magasságban. Képzeletbeli színpadon. Nem is annyira képzeletbeli, viszont kell hozzá képzelet, hogy valaki észrevegye. Egyszer észrevegye, és sose felejtse el. Vagy vele szülessen, és ne legyen kétsége afelől, hogy mindenki mással is vele születik. Tulajdonképpen.
Minden tér dramaturgiai tér. Mindenki mindenki felé megnyilvánul, őt figyelik, de ő is figyeli a többi megnyilvánulót, hogy mi következzen. Hogy amott mi következik, amiből megint következik valami. Megvalósulóban van a véget nem érő előadás, mondja, vagyis mutatja Szebeni. Mindenki mindenkire reflektál. Dialógusok vagy csak pillantások. Nyílt vagy csak rejtett drámai összecsapások. Minden valami más által befolyásolva létezik úgy, ahogy. Más végszavának a folytatása.
A létezés szerep. Ezt Szebeni magánemberként is minden megnyilvánulásában kifejezi. Lehet, hogy nem tudja. Ösztönösen használja ezt a tudást. A vérében van.
A szerepek összefüggése kibogozhatatlan gomolyag. Folyton bogozzuk.
Szebeni a testtartásával, a járásával, az epitheton ornansként mindig egyformán hosszú hajával, és persze azzal, amit mond, amit kérdez, amit válaszol, amiről mesél, Szebenit formálja. Akárhol van, akárkivel találkozik, azt mutatja, gyakran használva drámai elemeket is, hogy ő a Szebeni András nevű világszereplő. Ő az a bizonyos Szebeni András, akit ismersz. Ha nem, ismerned kell. És biztos fölénnyel sejtetni engedi, hogy a többiek szintén szereplők, ha tudják, ha nem. Ha nem is vallják be, játsszák.
Színház az egész világ? Egy Shakespeare nevű, ugyancsak speciális szereplő szerint. Az agyunk fölfogja, biztos így van, gondoljuk. Hallomásból ismerjük, esetleg nagy bölcsségnek tartjuk. Azaz közhelynek. Szebeni zsigerileg átéli. Ezt éli folyamatosan, ezért kénytelen időnként színházi előadásokkal kapcsolatos fotográfiákat is létrehozni.
Nem színházról van szó, hanem valamiről bennünk, amiből a színház lett. Szebeni belülről és magától értetődően érzékeli az emberi világ nem színház színházát. Számára ez nem kérdés, nem probléma, nem szerepjátszás, hanem maga az ember, a társas lény.
Ő nem színházat fotóz. Ellenszenvvel pöcköli odébb azt a kifejezést, hogy „színházi fotó”. Nem érti, hogy valaki hogy lehet olyan értetlen, hogy így beszél. Az ő színházi előadásokhoz kapcsolódó munkái épphogy eltörlik a határt a nem színház színház és a színház színház közt. Alig-alig érzi a tulajdonképpeni előadás közben hogy most-most-most meg kell nyomni a gombot. Ha mégis megtörténik, hosszasan tartja a szeme előtt a lencsét, néz és vár. Az eredmény ilyenkor se maga a produkció, hanem például két emberi arc egymásra tekint. Egy kéz mutat. Egy arc profilja, az úgynevezett színészé az úgynevezett előadásban. Arc. Emberi arc az előadásnak nevezett speciális, megírt, sokszor elpróbált, megrendezett, nagyon fölépített, maximálisan koncentrált pillanatban. Az ismétlésre szánt munkában az egyetlenség. A profi módon létrehozott előre kiszámítottságban a megismételhetetlenül spontán.
Mert szerinte épp az ilyesmi mutatja meg a lényeget.
És a képek nagy része épp ezért a készülődés állapotában, a színház színház és a nem színház színház határterületén jön létre. Öltözőben, büfében, folyosón, próbák szünetében Egy falon jelmez lóg. Aki majd belebújik, vagy levette, egy másik képen a büfében levest kanalaz. Vagy máshol, már a jelmezben vizet iszik. Két, a szerep minden kellékével fölszerelkezett szereplő szerepen kívül (szerepen kívül?) beszélget a színpadon. Arcuk, gesztusuk így is az előadás része, pedig ha szigorúan vesszük, nem az. Ne vegyük szigorúan. Nincs közte határ. Határt szabnak a színházi előadásnak nevezett kulturális formának a szabályai. Szükségünk van rájuk, de Szebeni ezt csak a magnak tekinti, amely köré kiépül a határtalan színház. A nézőtéri arcok, és amit néznek, a színpadi arcok tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz. A pillanatnyilag maguk akaratából passzív beleélők rákapcsolják az energia felvevőjüket az aktív beleélőkre.
Asztal. Hol van? A büfében vagy a színpadi jelenetben. A színpadi jelentben, de mintha mégsem. Hol cigarettázik, aki rágyújt? Szereplő a színpadon? Vagy csak lesz szereplő percek múlva. Vagy volt. Arckifejezésében még vagy már ott van a „szerep”.

Csaplár Vilmos

Konrád György 2008

Önarckép Zsuzsával

 Női vonal

Hídregény

Szebeni András (Budapest, 1946. április 30.)

Balogh Rudolf-díjas (1995), Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll-díjas (2006) fotóművésze, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2006). Riporteri pályáját a Nők Lapja című hetilap fotóriportereként kezdte, 1972 és 1991 között dolgozott itt, ahol később főmunkatársi és rovatvezetői posztokat is betöltött. 1991 és 1993 között a Playboy magyarországi kiadásának művészeti igazgatója volt. Számos napi-, hetilapban jelen(n/t)ek meg fotói, riportjai, mint például az Esti Hírlap, Kurír, Mai Nap. Képek és Szavak címen külön sorozata volt a Népszabadság című napilapban. Fotóközéleti munkássága is jelentős, alapítója a Magyar Fotóriporterek Társaságának (1990), melynek 1995-ig főtitkárhelyettese; 1990 és 1995 között a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagja volt. Portré- és színházi felvételein túl számos dokumentarista, témájukban igen változatos sorozatot is készített eddig majd' ötvenéves pályafutása során: 1978-ban az Unesco támogatásával Thaiföldön kábítószerfüggőkről és kezelésükről készített sorozatot Angyalok városa címen, 1981-83 között Téboly terápia stigma című sorozatában a magyar elmegyógyintézeteket fotografálja végig, Boldogok, akik a házadban laknak címmel a nyolcvanas években Magyarországon fellelhető négy szerezetesrend kolostorait fényképezi, és a magyar sikerkonyhákat is rögzíti és bemutatja (Sikerkonyhák, sikerreceptek). A vajszínű árnyalat (1988) című kötet fotográfiái az 1988-1993 közötti magyarországi és közép-európai rendszerváltást örökítik meg; a kötet több kiadást megért „kultkönyv” lett.
Képei eddig 24 önálló kötetben jelentek meg, számos köz- és magángyűjtemény őrzi munkásságát: a New York-i Metropolitan Múzeum 26 fényképét válogatta be gyűjteményébe.

Szebeni András könyvei többek között.

Szebeni András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.