Szélvédő
2009. április 11. - Dukay Nagy Ádám
Itt-ott a tűzcsapokról vizet vett föl pár locsolókocsi, pékek pakolásztak néhány korán nyitó közért előtt, józanodó egyetemisták csámborogtak szállásaik felé, és virrasztó hajléktalanok cigarettázgattak egy-egy kapualjban.
- 2009. április 11.
Ceruzavastagságú csővé tekertem egy ezrest, és az átmeneti szállásom hevederzárjának széles kulcsáról a jobb orrlyukamba szippantottam egy kövér csíkot.
Valahol az éjszaka közepében csücsültem; zsibbadtan, motiválatlanul, akár egy körbeinjekciózott, kihúzásra váró fog. Dobáltam magamba az italokat egy non stop bár pultjánál, és a tökéletesen érzéstelenített kívült bambultam.
Fél 2 lehetett, a dolgok a szokott kerékvágásukban botladoztak. Dezső, aki vendég itt, mosogatott; ő ugyanis tényleg lemosogatja, amit iszik. Hogy a kisfröccseiért hány asztalról kell összeszedni a rajta hagyott szarhalmot (a rúzsos, zsíros kezektől ragacsos poharakat, miknek alján – Campari-, vörösbor- és sörmaradékokban – olykor csikkek áznak, a melegszendvics- és pizzaszéleket, a dzsointcsutorának szétcincált cigarettásdobozokat, az üres-gyűrt gyufaskatulyákat, a szétesett öngyújtókat, a csordultig tele hamutartókat), illetve, hogy hány tálca poharat kell tisztává varázsolnia, az a forgalomtól, a pincérek kedvétől, fáradtságától, az elfogyasztott kisfröccsök számától, egyszóval, számos előre nem kalkulálható tényezőtől függ.
Fél 2 lehetett. A környék falubolondja egyik szokott éji performanszát adta elő. A produkció lényege, hogy kábé 5 percig jön befelé az ajtón, mert mindenkit be-, illetve kienged maga előtt, de közben olyan arcokat vág, hogy ne lehessen tudni, kötözködik-e, hülyéskedik-e, vagy egyszerűen egy részeg fasz-e? Mi tudtuk, persze, hogy egyik se igazán; s azt is, hogy kifelé ugyanezt játssza majd el.
A váltásra készülő felszolgálók duplájával itták a viszkiket, azzal a bizonyos, nagyon egészségtelen pincérivással, vagyis állva, sietve-kapkodva, a vendégektől kicsit elfordulva, a pohár tartalmát nyelés nélkül a garatjukba zuhintva. Hallottam, komolyan hallottam, hogyan csobbannak a decinyi adagok megviselt, visszatérő fekélyekkel birkózó gyomrukba.
Fél 2 lehetett, és úgy emlékszem, nem is mozdult tovább az idő aznap éjjel. Úgy emlékszem, még azelőtt fizettem, és botladoztam ki szokott kerékvágásomban a friss levegőre, mielőtt lezuhantam volna a székemről. Sikerült, bassza meg, leintenem egy puccos taxit (azt hiszem, erre mondják a diszpécserek, hogy Aladár kategória), egy nagy fekete böhömöt, halk dzsesszel, öltönyös sofőrrel (aki jobb hátsó ülésen kínált helyet), úgyhogy gondoltam, ezért megfizetek, de aztán leszartam azt a pár százast, amit saccoltam, hogy dob ez a színvonal a tarifán, s ami aztán végül nem is dobott.
Halkan, puhán gurult a hatalmas járgány; a rádióban talán Curtis Mayfield játszott. Itt-ott a tűzcsapokról vizet vett föl pár locsolókocsi, pékek pakolásztak néhány korán nyitó közért előtt, józanodó egyetemisták csámborogtak szállásaik felé, és virrasztó hajléktalanok cigarettázgattak egy-egy kapualjban.
Sosem lehetett tudni, hogy a szélvédő vásznán épp mi tűnik fel, csak azt, hogy nincs jó pillanat, amikor kezdeni lehetne valamit azzal, ami érkezik, bármi legyen is az.
Valahol az éjszaka közepében csücsültem; zsibbadtan, motiválatlanul, akár egy körbeinjekciózott, kihúzásra váró fog. Dobáltam magamba az italokat egy non stop bár pultjánál, és a tökéletesen érzéstelenített kívült bambultam.
Fél 2 lehetett, a dolgok a szokott kerékvágásukban botladoztak. Dezső, aki vendég itt, mosogatott; ő ugyanis tényleg lemosogatja, amit iszik. Hogy a kisfröccseiért hány asztalról kell összeszedni a rajta hagyott szarhalmot (a rúzsos, zsíros kezektől ragacsos poharakat, miknek alján – Campari-, vörösbor- és sörmaradékokban – olykor csikkek áznak, a melegszendvics- és pizzaszéleket, a dzsointcsutorának szétcincált cigarettásdobozokat, az üres-gyűrt gyufaskatulyákat, a szétesett öngyújtókat, a csordultig tele hamutartókat), illetve, hogy hány tálca poharat kell tisztává varázsolnia, az a forgalomtól, a pincérek kedvétől, fáradtságától, az elfogyasztott kisfröccsök számától, egyszóval, számos előre nem kalkulálható tényezőtől függ.
Fél 2 lehetett. A környék falubolondja egyik szokott éji performanszát adta elő. A produkció lényege, hogy kábé 5 percig jön befelé az ajtón, mert mindenkit be-, illetve kienged maga előtt, de közben olyan arcokat vág, hogy ne lehessen tudni, kötözködik-e, hülyéskedik-e, vagy egyszerűen egy részeg fasz-e? Mi tudtuk, persze, hogy egyik se igazán; s azt is, hogy kifelé ugyanezt játssza majd el.
A váltásra készülő felszolgálók duplájával itták a viszkiket, azzal a bizonyos, nagyon egészségtelen pincérivással, vagyis állva, sietve-kapkodva, a vendégektől kicsit elfordulva, a pohár tartalmát nyelés nélkül a garatjukba zuhintva. Hallottam, komolyan hallottam, hogyan csobbannak a decinyi adagok megviselt, visszatérő fekélyekkel birkózó gyomrukba.
Fél 2 lehetett, és úgy emlékszem, nem is mozdult tovább az idő aznap éjjel. Úgy emlékszem, még azelőtt fizettem, és botladoztam ki szokott kerékvágásomban a friss levegőre, mielőtt lezuhantam volna a székemről. Sikerült, bassza meg, leintenem egy puccos taxit (azt hiszem, erre mondják a diszpécserek, hogy Aladár kategória), egy nagy fekete böhömöt, halk dzsesszel, öltönyös sofőrrel (aki jobb hátsó ülésen kínált helyet), úgyhogy gondoltam, ezért megfizetek, de aztán leszartam azt a pár százast, amit saccoltam, hogy dob ez a színvonal a tarifán, s ami aztán végül nem is dobott.
Halkan, puhán gurult a hatalmas járgány; a rádióban talán Curtis Mayfield játszott. Itt-ott a tűzcsapokról vizet vett föl pár locsolókocsi, pékek pakolásztak néhány korán nyitó közért előtt, józanodó egyetemisták csámborogtak szállásaik felé, és virrasztó hajléktalanok cigarettázgattak egy-egy kapualjban.
Sosem lehetett tudni, hogy a szélvédő vásznán épp mi tűnik fel, csak azt, hogy nincs jó pillanat, amikor kezdeni lehetne valamit azzal, ami érkezik, bármi legyen is az.
Hozzászólás