A tegnap délutánt senkinek sem adnám szívesen. Volt ott minden… szakmai és lelki atomrobbanás, erkölcsi és juttatásbeli kérdések. Melyek közül az utóbbi sosem tudott meghatni. Pénz, pénz, pénz. Jó lenne, ha cserekereskedelem lenne. Szerepelnék egy filmben, aztán egy évig ingyen ebédelhetnék valamelyik étteremben. Csinálnék egy akármit, aztán ingyen tankolhatnék egy évig bármelyik benzinkúton. Ki lehetne találni. Bejött az a szar trítment, most áll a bál. Az egyik Y a másik X. Y-éknak dolgozom egy hónapja, X-éknek meg megtetszett a stílus. Most mehetek játszani X-ékhez is, vagy ha már elkezdtem Y-ékkal a „ki nevet a végén”-t, akkor maradjak is ott? Nah, tessék. Tizenöt évig várod, hogy beüssön a nagy meló, aztán itt vagy és idegeskedhetsz, hogy mi legyen.

Leszarom. Én csak mondom majd a magamét. Azt senki sem veheti el tőlem. Maximum elvágom magam pár helyen, kit érdekel? Nyitok akkor egy Lipóti pékséget, az úgy is frencsájz! És különben is, kiba’ jó a parasztpogijuk!

Remegek. A lelkem fázik. A szemem duzzadt nektarin. Az emlékek rothadt, bűzös, savként ömlenek a szívemre, már ami maradt belőle. Rohadtul fújt a szél a bringán tegnap este.

Még a szobában belecsapott a szemembe, pedig még fél üveg rosét sem ittam meg. Neki volt valami szélvédője. Irigyeltem is érte. De nem értettem. Sokáig húztam, sok mindent próbáltam megérteni, de hiába. Az érzéseimnél nem tudtam rafináltabb lenni. Úgy mentem oda, hogy majd eldumálunk, és nem térünk ki a sztorinkra. Ahha. Jól sikerült. Kurvaélet. Káromkodás. Ez van. Hogy miért tartozik ez bárkire is, nem tudom. Jól esik leírni. Pszichológusom vagyok. Több-kevesebb sikerrel. Szóval kiszedtem a bringát a folyosóról, aztán elbúcsúztam. Pár órát lehettem Nála, az idő beragadt. Már lassan négy hónapja. Beraktam a liftbe a szamaram, mire leértem, apadt valamennyire a nektarin. Az utcán már ismét éreztem régi önmagam. Eszembe jutott az új izlandi cucc amit hallottam, a harmadik szám. Egészen véletlenül Tornado a címe. Hiszek a véletlenekben, szeretem is őket.

A Honvéd - Szent István sarkán már felugrattam a járdára, két alkoholszagú gyrosfalót halálra rémítve. Mire a Bajcsyra értem elállt a szélvihar. Szerintem senki sem érezte, rajtam kívül. Lassan elcsendesedett. De azért hűvös maradt az este. Felvittem a szobámba a cangám. Tiszta száradt sár az alja. Muter, meg a húgom is csak nézték, nem szóltak egy szót sem. Tudták mi a szitu. "Majd lemosom", mondtam.  A nektarin addigra eltűnt. Láttam, hogy levágják az egész szélvihart, ezért gyorsan terelni kezdtem. Elújságoltam, hogy koraeste felhívott az Anikó testvére. Anikó nem volt a vérszerinti nagyim, ellenben nagyon közel állt hozzánk, három éve temettük el. Jóga, internet, bardo. Aztán jött a rák. Gyomor, kivesz, belek összeköt, nem gyógyul. Satöbbi, borzalom. Harminckilenc kiló volt, amikor utoljára foghattam a kezét. Sikerült mindent megbeszélnünk. Mit üzenek Nagyfaternak, és mit üzenek az Apunak. Ők már rég elmentek. Megint egy adag sav ömlik a szívemre, már ami maradt belőle. Megdumáltuk. Elment. Olyan egyszerűen elmagyarázta nekem, hogy nincs semmi baj. Persze annyi morfium után, már akár el is magyarázhatta, nyugodtan. Amikor gondolok rá, akkor olyan, mintha itt lenne mellettem. Könnyebben dolgoztam fel, mint az „édes” Nagyimat, aki tavaly ilyenkor ment el. Könnyebben. Ez olyan duma, mint a szép temetés volt. Na mindegy. Azt is elmondtuk neki, hogy mennyire szerettük. Nagyinak ezt már hiába mondtuk, szerintem, nem értette. Drágáim. És akkor kit érdekel, hogy mit mondanak majd a koncepciódra? Menjek be prezentálni?! Meg, hogy jaj de jó ötlet! És pont ezt vártuk tőled Simon! Igen? Ezt vártátok? Shotgun. Lövések, füst, sikítás, mészárlás. Hacsak nem emberként szóltok hozzám! Ember, emberként! Pszichológusom vagyok. Kényszerzubbonyomat magamra veszem. Becsatolom, és fejjel rohanni kezdek a fal felé. A falam kék. Nem akarom összevérezni. Megtorpanok. Pár órát lehettem Nála, az idő beragadt. Jó időre.