hirdetés

Szemétgólem

2014. november 30. - Nemes Z. Márió

Pedig egy általános vészállapot esetén, amikor a „hivatalos", „normál", „kanonikus" stb. kultúra elveszti nehézkedését és önnön banalitásába dől, akkor éppen a szolidaritás, a figyelem, az együttgondolkodás körei tudnák megteremteni a kultúra továbbírásának lehetőségét.  – Nemes Z. Márió naplója vasárnapról.

hirdetés

A tegnapi buliba a városban turnézó Tóth Kinga is megérkezett. Szerintem Kinga már azt se tudja néha melyik városban van, hiszen ALL Machine kötete, illetve egyéb projektjei miatt folyamatosan jetlagben él. Most épp a stuttgarti Ungarisches Kulturinstitutban rendezett egy a kötethez kapcsolódó kiállítást, ahol versképekből, videó- és hanginstallációból álló anyag fogadja a gyanútlan látogatókat. A megnyitón folyt a pezsgő, ömlött a bor, szem nem maradt szárazon stb. - de ami ennél fontosabb, hogy a munkák remekül érvényesültek a térben, amit Kinga és Andreas Bolm párhuzamos felolvasása is kihangsúlyozott.

A finisszázsra is meglepő programmal készül Kinga, egy zeneszerző különböző csöveket és drótokat erősít majd rá, melyeken keresztül elektromos impulzusok érik, ezzel is befolyásolva a hangköltészeti előadást. Legalábbis ennyit értettem meg Kinga terveiből, a rengeteg szürreális koncept között mozogva néha elbizonytalanodom, hogy pontosan mi miért történik.

Talán felszabadító is lesz visszatérni Magyarországra, ahol a művészeknek sokszor halvány gőze, nemhogy koncepciója nincs arról amit csinálnak. Persze mostanában Pesten is rengetegen kísérleteznek a társművészetekkel, de ennek néha kifejezetten izzadtságszaga van, illetve gyakran megesik, hogy gondolatiság nélküli showá egyszerűsödik az eltérő effektusok vegyítése.


Visszatérés – hát nem tudom. Már előre félek tőle. Egy év Berlin után sokkoló volt Pestre hazatérni. Mintha egyik reggel hirtelen egy lélekcsapdában ébredtem volna. Talán az emberek arcán kiütköző passzív-agresszív érzésvilág, a rezignáció és (ön)gyűlölet keveréke a legrosszabb. Régebben kifejezetten szerettem ezt a "bad mojo"-t, ezt az érzelmi fekete mágiát, mert könnyen elektrifikálódtam tőle, de az utóbbi időben inkább leszív, megbénít, elsorvaszt.

A kreatív/művészeti közegekben a legfeltűnőbb a lelkesedés hiánya, ahogy a „csinálás" felszabadult eseménye helyett mindenki csak fogcsikorgatva próbál életben maradni. Persze talán nem is elvárható a lelkesedés az otthoni „kivételes állapotban" - amikor nemhogy nincsenek meg a megfelelő gazdasági, politikai, társadalmi feltételek egy normális a kulturális élethez, de azt is kétségbeesetten tagadjuk, hogy valahol-valaha létezett vagy létezhet ilyesmi. Mintha a mi nyomorunk egyfajta „természetes állapot" lenne, „emberi dolog", aminek hamis univerzalizmusát – önnyugtatásként és önfelmentésként – megpróbálnánk a világ egészére ráolvasni.

Rengeteg külső-belső faktor bénítja a kulturális életet, amikre nehéz vagy lehetetlen egyedül befolyással lenni, ugyanakkor vannak olyan viselkedési és mentalitásformák, melyek fejleszthetők. Ilyen a szolidaritás is, amiben szerintem nagy hiányt szenvedünk. Az irodalmi életünk polgári és piaci háttér híján nem lehet „irodalomipar" (Literaturbetrieb), ugyanakkor ebből kialakul ez az álságos irodalmi családmodell, hogy mindenki mindenki barátja, viszont ez a családiasság – amikor komolyabb kérdésekre kerül a sor – nélkülözi a valódi szolidaritást: bárkivel bármit meg lehet tenni, a közeg sunyít és lapul. Pedig egy általános vészállapot esetén, amikor a „hivatalos", „normál", „kanonikus" stb. kultúra elveszti nehézkedését és önnön banalitásába dől, akkor éppen a szolidaritás, a figyelem, az együttgondolkodás körei tudnák megteremteni a kultúra továbbírásának lehetőségét. Nem az underground „megismétléséről" beszélek, mert nem kívánnék magamnak olyan pinceromantikát és izolációt mint mondjuk a hetvenes években, viszont az tény, hogy érdemes újra elővenni azokat a fogalmakat, mint underground, alternativitás, internacionális progresszió stb., hogy áttenyésztve őket kortárs tapasztalatokkal új mozgástereket hozzunk létre.

Este Shinya Tsukamoto Tetsuo: The Iron Man (1988) című filmjét nézzük a kávézó különtermében. Őrült cyber-punk klasszikus, egyfajta Kafka-parafrázis: inkarnáció fémben. Nem az a csillogó-villogó, steril sci-fi, inkább a cyber-punk esztétika rozsdás hulladékfantáziát mozgósítja. Ez a fajta nekro-indusztriális hangulat megint csak haza ízeket ébreszt fel fel bennem, nézem, ahogy a fémhulladékból, csavarokból, drótokból, szegecsekből összemutálódó gólem a maga technológiai esendőségében megindul meghódítani Tokiót, és arra gondolok, hogy nekünk milyen szemetünk van, amiből esztétikát kovácsolhatunk Budapest ellen.

 

Nemes Z. Márió

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.