Irány a bank, hogy az alapítvány felhatalmazó levelet állítson ki a bankkal közösen, így számláinkról esetleg a Magyar Államkincstár leemelheti azt az összeget, amit nem jogszerűen használnák fel. Hmmm, ez nem hangzik jól, ám a hivatalokkal szemben az ember szép lehet – de okos nem.

Várható volt, és jönnek is a reakciók a literanaplóra, például a KönyvesBlogon (meghajtom derekam, és behódolok az általuk használt helyesírásnak: nagy Kával és nagy Bével írom én is, ha egyszer a szülei így nevezték el). Először is köszönet érte, hogy, bár ironikusan (is?) érthető, de írják: érdemes olvasni a naplót. Megjegyzem, már csak három nap, utána letészem a lantot. Kifogásolják, hogy szerintem fröcsögnek, és nem tudnak érvelni. Bőven kifejtettem, mit értek fröcsögés alatt, de most ismét összefoglalom: az előre elhatározott, rosszindulatú olvasat érvényesítése ehhez kikeresett idézetekkel fröcsögés jelleget ölt – de ha az idézett mondatok „visszaütnek”, mert jobbak, mint amit a „rosszindulatú olvasat” készítője gondolt volna, akkor még inkább fröcsögésről van szó. Ha valaki csak egy helyen veszi észre, hogy egy könyvben két szereplő tegezésből magázódásba vált át, és ezt szerzői-szerkesztői hibául rója fel, holott ugyanez a két szereplő rendszeresen, konzekvensen változtatja a magázódást és a tegeződést, akkor joggal írom, hogy a recenzens nem olvassa el a könyvet (az átlapozást azért feltételezem, természetesen). Ha valaki egy kritizált könyvről csupán egyetlen zárójeles megjegyzést tesz az egész kritikában, egyébként meg mindenfélét leír a szerzővel kapcsolatban, akkor joggal írom, hogy Az Irodalom Visszavág legsötétebb írásait idézi: érvek nélkül hányja egymás hegyére-hátára a becsmérlő mondatokat. (És ismét meg kell jegyezni: az IV minden hibája ellenére hihetetlenül nyitott lap volt, szinte egyedüliként foglalkozott a délszláv válsággal, keményen kíváncsi volt a posztmodernre.) Magammal kapcsolatban, ha már a személyeskedéseknél tartunk, fontosnak tartom megjegyezni: 185 cm magas és 92 kg nehéz vagyok, barna a szemem és a hajam. Nem voltam katona, és bár gyerekkoromban 5 évig tanultan zeneiskolában zongorázni, ma képtelen vagyok a Boci boci tarkánál bonyolultabb zenét eljátszani.

A retorikai öngólok közé egyértelműen be lehet venni az alábbi két KönyvBlogos mondatot: „Nos, véleményünk szerint nem fröcsögünk. Mindenki a maga véleményét írja.” Mert túl a szóismétlésen, a beszélő azzal akarja igazát alátámasztani, hogy azt mondja: ő mindig igazat mond, ami, ugye, a leggyengébb érv, hiszen önmagunkat egy diszkurzív térben úgy hitelesítjük, ha állításaink hálója mások állításaival és kérdéseivel találkozhat és elegyedik párbeszédbe, így méretődik meg. Fabatkát sem ér, ha önmagunkat önmagunkkal akarjuk legitimálni, figyelembe ajánlom például a krétai ember példáját, az Epimenidész-paradoxont.

Mivel valóban pihenést javallottam, tudom, hogy én is sértő voltam, de azért, mert, mint a fentiekből kiderül, okot találtam rá. Ám a stratégiai kérdés számomra az volt, mit tegyek, írjak-e a KönyvesBlogról. Miután elmondható, hogy a KönyvesBlog új internetes médium, és engem érdekelnek az új, művészetekkel foglalkozó médiumok, megvizsgáltam. Amit láttam, bizonyos keretek közt megírtam. Örülök, ha a kritikát, ahogy a szerzők írják, átgondolják.

Spiegelmann Laura írja mailben, hogy majd figyelemmel olvas, de a nevével ne viccelődjek – elnézést kérek tőle, sajna már későn szólt, mert a naplóba korábban bekerült.

Az internet jegyében folytatódott a pénteki nap. Egy ismerősömmel internetes portálstratégiákról folytattunk beszélgetést, és szóba került a komplex alsite-rendszerek alkalmazása is. Az index-példát felhozva: nyerőnek tűnik az a stratégia, amikor ügyesen strukturálva összekapcsolják egy site fórumozóinak, a társult e-mailrendszernekvalamint a blogoknak a felhasználói adatbázisát. Hiszen így egy csapással az összes oldal felhasználóinak számát növelték, egy bloghoz (lehet ez akár a KönyvesBlog is) például sokkal többen tudnak hozzászólni, mint egy teljesen különálló blogsite-on, és a felhasználóknak is több szolgáltatást nyújthatnak.

Késő délután és este baráti társaság: kánikula, lubickolás és kergetőzés a lányokkal az úszómedencében, Jásdi- és Thummerer-borok a partján, valamint egy Dúzsi Tamás. Közben Bánki Éva telefonál és dobja fel még jobban a kedvemet: az Olasz Intézet konferenciát szervez novemberre az Udvariatlan szerelemnek és a Tavaszidő édességének.

Fickó szemmel láthatóan javul, bár néha van egy-egy köhögésrohama. Jó lenne, ha még sok ilyen napunk lenne.