Tegnap este nyolctól az Üllői út egy négyszáz négyzetméteres lakásában, a közgáz társadalomelméleti kolijában tartunk műhelybeszélgetést, a sztár Varró Dani, én zongora nélkül kísérek. Mi volnánk esetileg a kortárs irodalom. Rövid felolvasás után üdítően laikus kérdések, mire vagytok a legbüszkébbek, tapasztaltok-e irigységet, kinek/minek írtok, ti tényleg megéltek-e ebből. A tucatnyi kolisból álló hallgatóság talán boldogabb lenne, ha nem élnénk meg ebből, és szegény, ihletett költőcskék volnánk, láztól csillogó szemekkel. Elég sok kirakott sütit megeszek, és rákérdezek, milyen kortárs irodalmat olvastak. Válasz: azért nem, mert még a régieket se mind sikerült elolvasni, a maiak közül nehéz választani, meg mindenki túl groteszk és nem vicces, a Sorstalanság pedig furcsa, olykor unalmas. Ex-Kertész-kutatóként sikertelenül védekezek (Témám A Kudarc volt). A kolisok nem tudják megmondani nekem, mi a posztmodern. Tíz után a kiskörúton Dani bosszankodik, már százszor elmondta, hogy az ihlet nem jön csak úgy, és a közönség láthatólag még mindig nem érti.
A műhelybeszélgetés egy időben van a Fesztivál ünnepélyes megnyitójával a Petőfi Irodalmi Múzeumban, úgyhogy a fogadást kihagyom. Reggel viszont menni akarok a Lettre számbemutatóra, ha már van ez a könyvfesztivál. Amúgy tőlem elég messze van a Bach csomópont, három jármű, egy óra alatt akarok odaérni, másfél óra alatt sikerül, úgyhogy a Lettre bemutatót lekésem. Körbemegyek párszor az épületben, megveszem Németh Gábor új könyvét, figyelemre méltóan 0% kedvezménnyel. Ott vagyok, mikor kijönnek a Lettresek, megkérdezem hogy mi volt, Németh Gábor azt mondja, hogy őt ünnepelték. Hát jó, azt el tudom képzelni. Dedikáltatok. Bemutatnak Békés Pálnak, de ő nem nagyon figyel, a maga higgadt modorában még mindig N.G.-t ünnepli.
Úgy terveztem, hogy csak a Lettre számbemutatóra ugrok be (benne van egy európai elsőkönyves rovat, szóval ezért - is), és aztán megyek úszni. Nem megyek úszni, mert nagyon el vagyok csúszva, négyre vissza kéne jönni, hogy a külföldiekkel és Turczi Istvánnal, a holnapi moderátorral és friss Unesco-díjassal megejtsünk egy előzetes megbeszélést, és már dél is elmúlt. Úgyhogy egész nap feleslegesen van a hátamon a nagy sporttáska, fürdőlepedőstül, samponostul. Azzal ritkítom a tömeget, mert van tömeg, köszönhetően leginkább annak, hogy  idén is szűkek a surranópályák. A világegyetem tágul, de Brooklyn és a Kongresszusi Központ nem. Szóval haladni nehéz, és még csak holnap jön a hétvégi roham. Nem irigylem a babakocsival közlekedő ifjú irodalmárokat.
Különböző kedves ismerősökkel kétszer is megebédelek a közeli MOMban. (Kifelé menet látom, tévé veszi fel a Günter Grasshoz kígyózó sort. Nota bene, tegnap, az egyik napilap főcíme szerint Kertészt és Grasst megrohanták az olvasók. Ezt szeretem, ezt a barbár hordát, ezeket a fanatikus, feltartóztathatatlan könyvbarátokat, ezeknek írok, ha eltaposnak, keblemre.) Konstatálom, hogy eléggé rosszul állok a jól felépített netnapom megvalósításában, a négyórási megbeszélést is majdnem lekésem, partnerom lassan végez a salátával.
De - és ezzel megálljt parancsolok a fejetlenségnek - végülis bemegyek a titkos út végén megbújó Fortuna terembe, a konferenciázós szobában szétszóródva elsőkönyvesek. Turczi István elújságolja, hogy beleszagolt a könyvembe, én pedig igyak kólát. Kólaivás közben legyőzöm a félénkségem, angolos akcentussal ráköszönök a mellettem állóra: „hélou”, kiderül hogy ő a személyzet egy tagja, hát ezért volt ilyen jól öltözve, ettől függetlenül kedvesen megszorítja a kezem. Több nyelven csevegnek, egy lány egyedül ül az asztal végén, rárontok, lovagias hélou, persze ő is magyar, a cseh elsőkönyves fordítója. A cseh elsőkönyves nem lehet itt, mert New Yorkban van. Lassan aztán oldódik a jég, mellém ül egy francia, akit németnek nézek (később kiderül, tizenöt éve Németországban él), felismergetjük egymást a prospektuson látható fotóinkról.
Turczi röviden eligazít minket. Az infók: abc szerint két csoportra osztva felelünk holnap három körkérdésre, némi egyszerűsítéssel: 1. Ki vagy? 2. Mit írtál? 3. Mit fogsz írni? Elfogadjuk a holnapirendet, és a gördülékenyen vezénylő Turczi felveti: "maybe to drink something, something specially hungarian". Fütyülős baracktól tartva tódulok ki a többiekkel együtt, átkelünk a csomóponton, és beülünk (kiülünk) egy közeli teraszra. A fesztivál finn résztvevőjével, aki már két napja nem aludt, megbeszéljük, hogy szép zöldek a fák. Bizony, itt a nyár, azért a Könyvfesztiválnak ez sem árt hangulatilag. Elhatározom, hogy mégsem angolul válaszolok a holnapi három kérdésre, ha úgysincs lehetőségünk egymásnak nagyon felelgetni a külföldiekkel. Karádi Éva később rám hagyja, mint mondja "tulajdonképpen a magyar is egy nyelv".
A speciális magyar, amit a teraszon iszunk, végül Holsten sör, de helyi különlegességnek számít a Staropramen is (nincs itt a cseh résztvevő, hogy akadékoskodjon). A rövidke órában, mielőtt szétszélednénk, főleg a belga kollegát faggatom, aki egy majom nézőpontjából írta meg az állatkísérletek krónikáját. Sikergyanús a téma, a szerzőről megtudom, hogy könyve megjelenése óta nem eszik emlősöket, mert (az emlősökről megtudom, hogy) azoknak sokkal fejlettebbek a fájdalomérzékelői. Ilyen az agyunk, biológiailag jobban szenvedünk, mint az alacsonyabb rendű fajok. És az evolúció még nem állt meg. Jan Lauwereyns egyébként minden bizonnyal az egyik legérdekesebb egyéniség a meghívottak közül. Belgául költő költő, ugyanakkor a Nature-ban publikáló agykutató, Új-Zélandon tanít az egyetemen, és a felesége japán. Arisztotelészt idéz, felismerem, hogy melyik műből. Amúgy úgy tűnik, hogy ezek az elsőkönyvesek mind elég okosak, szellemesek, ami jó, még erre a rövid időre is, még akkor is, ha nem hosszútávra ismerkedünk egymással. Rosszabbul is mehetnének a dolgok, egyelőre.
Hazaszaladok netnaplót írni, bár vannak a literának gépei kint a fesztiválon, de itthon nyugisabb. Holnap, szombat kettőkor dedikálok a Könyv7 emeleti standján, és négytől vannak a beszélgetések velünk. Ott lenni ám!