hirdetés

Szeptemberi kánikula

2008. szeptember 8. - Sumonyi Zoltán

Koczkás tanár úr szemináriumain elemezgettük egymás verseit, versengve és titkos irigységgel, mert a tanár úr szívéhez, s ezt nemigen tudta véka alá rejteni, Bella Pista „zsengéi” álltak közelebb. Most látom, hogy Koczkás Sándornak igaza volt. Azok a „zsengék” 1966-ban jelentek meg a „Szaggatott világ” című, első kötetében, s azóta is mindnek helye van a későbbi válogatásokban.
hirdetés

       Egyszer már írtam naplót: 1984. június 17-től július 20-ig. Igaz, hogy akkor is csak az első napokban írtam, utána már diktafonba mondtam a mögöttem hagyott nap fontosabb eseményeit, többnyire mélyen bent az éjszakában. Azt a diktafont, pontosabban egy kis kazettás magnót Vastagh Pistától kaptam Washington D.C.-ben, s mire Csikágón, Kansas Cityn, Iowa Cityn, Los Angelesen, San Franciscón, Seattle Washingtonon, New Yorkon, Bostonon át körutazásom végére értem, meg is telt a húsz kazetta. Erről most csak ennyit, akit érdekel, elolvashatja: 1987-ben jelent meg „Az igazi Menlo Park” címmel. (Ez nem a reklám helye, mert már sehol nem árulják azt a régi könyvet. Azaz, hogy mégis, néhány hete találtam egy példányt egy antikváriumban, s mindjárt meg is vettem 600 forintokért. Eredetileg 41 forint volt. Néztem, hogy dedikáltam-e valakinek, mert nagyon tanulságosak az ilyen váratlan találkozások. De ezt nem én dedikáltam. Szép, kalligrafikus betűkkel ez áll a belső címoldalon: „Lajoséktól 88.01.11.”)
     Azt a naplót sem írtam-mondtam volna, ha nem erősködik Ördögh Szilveszter, hogy feltétlenül jegyezzek le mindent, amit Amerikában látok, tapasztalok. Nem, nem! – ellenkeztem –, mindent úgysem írhatok meg. Sem az ottaniak, sem az itteniek miatt! Ha pedig nem írhatok meg mindent, akkor inkább semmit! (Illyés vitatkozhatott így Babitscsal Oroszországba utazása előtt. A hivatalos Magyar Állam 1934-ben körülbelül úgy viszonyult Szovjet-oroszországhoz, mint 1984-ben az Amerikai Egyesült Államokhoz. Aztán Illyés – Babits biztatására? vagy lebeszélése ellenére? – megírta az „Oroszország”-ot, és persze, sajtóper lett belőle. De azért az máig olvasható, máig érvényes útinapló. A legjobb, amit az akkori Szovjet-oroszországról írtak.)
     Szegény Ördögh Szilveszter volt az egyetlen szerkesztő, aki nem csak útinaplót, de verseket is ki tudott belőlem bokszolni. Legutóbb most egy éve is. Kodály-év van – mondta –, a Tekintet utolsó számát Kodálynak szenteljük. Kellene tőled egy vers. Vers?! – méltatlankodtam. – A verset nem lehet csak úgy megrendelni! De addig telefonálgatott, míg végül megírtam egy edinburghi emlékemet – „Üzenet Kodály-évfordulóra” –, klasszikus tercinákban. Még visszahívott, hogy rendben van, köszöni, jön a decemberi számban. Mire a lapszám megjelent, már Szilveszter temetésére gyülekeztünk a Farkasréten. A húsz évvel öregebb Juhász Ferenc mondott megrendült, periklészi gyászbeszédet a koporsója fölött.
     Most látom, hogy elkomorul ez a mai napló! És még nincs vége. Úgy látszik, hogy az időjárás drasztikus váltása rányomja a hangulatát. Tegnap, tegnapelőtt még félévszázados melegrekordot döntött a hőmérséklet: Szegeden 37, 5 fok, Pesten 34-35 fok, az éjjel meg vihar, eső, reggel is zuhogott. Ettől ez a melankólia.
     És még nincs vége, mondom, mert ma délután, fél hatkor Bella Pistáról kell beszélnem a PIM-ben. Még augusztus elején, Szigligeten ajándékozott meg Zayzon Márta (Pista özvegye) azzal az emlék-kötettel, amely verseket, egyéb írásokat, képeket és hanglemezt is tartalmaz Bella irodalmi hagyatékából, s kért meg, hogy másokkal együtt (Ágh István, Zsille Gábor) én is beszéljek az album bemutatóján. Megtiszteltetés, persze, de az ilyesmi soha sem örömmel vállalt feladat. Mert nem jól van az, hogy mi, és hogy most beszélünk egy ilyen kötet kapcsán. Úgy lenne rendjén való, hogy 2038-ban, vagy 2040-ben mutatnák be ezt a könyvet, a most még csak nyolc-tíz évesek. És akkor ők úgy kezdenék, hogy „nekünk szerencsénk volt, mi még találkozhattunk vele, láthattuk Szigligeten, majd egy gimnáziumi ünnepségen, irodalmi esten, egyetemi előadáson”.
     De hát én is az egyetemről ismerem, csakhogy akkor még Bella Pista is egyetemista volt. Koczkás tanár úr szemináriumain elemezgettük egymás verseit, versengve és titkos irigységgel, mert a tanár úr szívéhez, s ezt nemigen tudta véka alá rejteni, Bella Pista „zsengéi” álltak közelebb. Most látom, hogy Koczkás Sándornak igaza volt. Azok a „zsengék” 1966-ban jelentek meg a „Szaggatott világ” című, első kötetében, s azóta is mindnek helye van a későbbi válogatásokban.
     2005-ig minden könyvünket dedikálva adtuk át, vagy küldtük el egymásnak, joggal hihettem hát, hogy jól ismerem, ez a mostani, ez a posztumusz emlék-könyv sem jelenthet meglepetést. Nosztalgikus és rácsodálkozó felismerést igen, az ismert régi képek és kéziratok láttán, de új dolgokat aligha. Aztán egyszer csak itt van egy gépelt papírlap, 1956 februárjából. A vers címe Apám, s a második és harmadik versszak így szól:
 
          „S bár teste lenn a lövészárokszélen
          szétcsapott karral fekszik valahol,
          ujjának selymét mégis újra érzem,
          ha napsugár arcomon kóborol.
 
          S ha macskatalpon földreszáll az alkony,
          s falumban halkan fel-felver a csend,
          konduló hangját újra-újra hallom,
          harangzúgásokban fülembe cseng.”
 
     Hát igen. Egy tizenöt és fél éves Jeszenyin, de már teljes fegyverzetben! Valami effélét fogok mondani a könyvbemutatón. Mindjárt öt óra, lassan indulnom kell a PIM-be. Közben a nap is kisütött, lehet, hogy visszajön a szeptemberi kánikula?

Sumonyi Zoltán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.