hirdetés

Szerbiai happy end

2008. június 29. - Végel László

Másnap váratlanul eltűnt a fafirka. Valakik lesúrolták a fehér márványlapot.
Bizonyára ez történne ma, ha valaki netán ezt írná ki a pályaudvar márványfalára: „Djindjic jöjj vissza”, s alatta néhány nap múlva a következő mondat lenne olvasható: „Nem jövök – Zoran Djindjić.”
hirdetés

A választási kampányban élvezetes volt megtekinteni egy-egy televíziós vitaműsort. A pártok képviselői rendre egymás torkának estek, miközben fűt-fát ígértek a választópolgároknak. Ha nem lett volna olyan komoly a tét, mint amilyen volt, a potenciális választópolgár, bizonyára show műsorként követte volna ezeket a felnőtteknek szánt, esti meséket. A megmérettetés után azonban, előbb az embernek az arcára fagy a mosoly, majd mielőtt még meghűl az ereiben a vér, elképed, látva, hogyan osztozkodnak a zsákmányon. Nem csak a képviselői helyek elosztásáról van szó, hanem a tisztségviselők kinevezéséről a különböző jól jövedelmező testületekben. Különösen az igazgatóbizottsági tagságokra (amely poszt egyébként szakembereket igénylő kellene, hogy legyen) nagy a hajtóvadászat, mert ott alig akad munka, miközben busás tiszteletdíjak járnak érte. A szakmai rátermettség nem fontos, csak a pártszervezeti alkalmasság. Áruld el, hogy hány igazgatóbizottságnak vagy a tagja, és megmondom, hogy ki vagy, kesereg az utca embere. Nem meglepő, hogy a politikusok szűr alatt tartják ezeket a kinevezéseket.

    A politikusok szemrebbenés nélkül, maguk között szétosztják a zsákmányt, a közvélemény-formáló értelmiség pedig dilemma előtt áll. A választási éjszakán Boris Tadić, az Európa barát pártok triumfális győzelmét jelentette be, de szemérmesen hozzátette, mondhatnánk sejtetni engedte, hogy a Szerb Szocialista Párt a jövőben elfogadható partner lehet. Pár nap múlva kiderült, hogy a győzelem nem volt triumfális és a Szerbiai Szocialista Párt nélkül lehetetlen kormányt alakítani. Morbid helyzet állt elő. A Demokrata Párt heves udvarlásba kezdett, hogy magához édesgesse Milošević pártját, nehogy azok Šešelj pártjához szegődjenek. A demokraták teli szájjal bizonygatták, hogy a szocialisták megváltoztak, európai arculatot vettek fel; mire a szocialisták konokul ismételgették, hogy ők bizony soha sem tagadták meg Miloševićet. Végtére is a demokraták nagyobb harácsot biztosítottak a szocialistáknak, mint a jobboldal, emiatt a szocialisták kegyesen rábólintottak: OK, Európa, alakítsunk közösen kormányt. Egy nappal a szerbiai parlament elnökének megválasztása után, könyvformát öltött Slobodan Milošević beszédeinek gyűjteménye, s az ünnepélyes könyvbemutatón megjelent Slavica Djukić Dejanović, a szerb parlament új elnök asszonya (aki egyébként a Szerbiai Szocialista Párt tagja), a hajdan volt szocialista funkcik és a jövendőbeli demokrata-szocialista kormány néhány miniszterjelöltje is. A politikai beszédeket tartalmazó könyv Milošević jugoszláviai etnikai háborút előrejelző elhíresült rigómezei beszédével kezdődik.
     Ez eddig egységes, a szocialistákat elítélő értelmiség megoszlott. Az egyik rész keményem elítéli Tadić elnököt és a demokrata vezetést, mondván, ha már belekényszerültek ebbe a játékba (mert nincs jobb megoldás), akkor legalább ne nevezzék győzelemnek. A másik tábor is makacsul bizonygatja, hogy akár az ördöggel is szövetkezni kell annak érdekében, hogy csatlakozzunk az Európai Unióhoz. A miniszterjelöltek komoly jóslatokba bocsátkoznak és a sok százmilliós EU-s támogatást várják. Hogy mi lesz Mladićtyal? Nem eléggé kézenfekvő a válasz? Keressük, de nem találjuk. Elég volt Hágából! Nem kell többé a múltat feszegetni, tekintsünk a jövőbe, eljött a nemzeti megbékélés ideje. Ennek igazolásaképp máris bejelentették, hogy a napokban napvilágot lát a két párt politikai megbékélési programja.
Így kezdődik Szerbia európai útja.
Az utca embere a vállát vonogatja.
Egyre többen emlegetik Tito marsallt.
Tito-nosztalgia?
Mindezek után nem lenne nagy csoda!
Ezzel kapcsolatban egy újvidéki jelenet jut eszembe, amely ma is tanulságos lehet.
A balkáni háborúk már javában folytak, amikor az újvidéki pályaudvar fehér márványfalán megjelent egy fekete betűs felirat.
„Tito jöjj vissza”, írta rajta.
A rendőrség kivonult és méregette a fehér márványfalat. Előtte már lecserélték a Titóról elnevezett utcanév-táblákat, ami arra utalt, hogy ez mégis csak provokáció.
De a Szerbiai Szocialista Párt hivatalosan nem határolta el magát Titótól, tehát nem biztos, hogy provokációról van szó.
Nem volt, aki kiadja a parancsot, a rendőrség tehetetlen volt - magyarázták.
Márpedig akkor már vonultak a tankok és a harckocsik Horvátország felé, dúlt a háború, tehát volt, aki parancsnokolt.
A Tito-ügy azonban kemény dió volt.
A rendőrség bambán bámulta a hatalmas fekete betűket, ám egy közeli reggelen új mondat jelent meg a régi alatt.
„Nem vagyok hajlandó!”
Alatta a jellegzetes aláírás: TITO.
Másnap váratlanul eltűnt a fafirka. Valakik lesúrolták a fehér márványlapot.
Bizonyára ez történne ma, ha valaki netán ezt írná ki a pályaudvar márványfalára: „Djindjic jöjj vissza”, s alatta néhány nap múlva a következő mondat lenne olvasható: „Nem jövök – Zoran Djindjić.”
 
 
 
 

Végel László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.