A gyerekek voltak a tüntetés főszereplői, bár egy halk kételyt múlt pénteken a rendkívüli szülői értekezleten megkockáztatott valaki, valóban kivihetjük-e őket. De gyorsan lehurrogtuk: a gyerekeink ma nem azért voltak velünk, hogy így jobban hasonlítsunk egy hollywoodi filmhez (bár fontolgattuk, hogy szerzünk még néhány kutyát, fókát, vagy pingvint), hanem mert ez az ő ügyük. Az ő iskolájuk. Otthon sem lehetett volna őket tartani.

 

 

          A gyerekek ugyanis sokkal többet tudnak a világról, mint mi képzeljük. Én is emlékszem például arra, amikor úgy Guszti-korúan, 8-9 évesen, hosszas vitákat folytattunk a barátnőimmel arról, milyen lesz, ha elérjük a kommunizmust. Mert azt felfogtuk, hogy arrafelé haladunk, azt is, hogy akkor nem lesz pénz, és a boltban mindenki csak annyit vesz, amennyire szüksége van. De abban már kételkedtünk, leszünk-e annyira erősek, hogy tényleg naponta egy Vadász szeletet vigyünk haza. Gusztiék meg, amikor jött az első hír az iskola bezárásáról, kirakták az osztályból azt a kisfiút, aki nem mutatott közéleti érzékenységet, és nem értette meg, hogy most csak sírni lehet vagy dühöngeni.

          A tüntetés nekem nem izgi volt, hanem nagyon szép. Hasonlóan szép, mint életem legkisebb létszámú tüntetése: egyszer a gimnázium folyosóján ülősztrájkot tartottunk (lehettünk talán hárman) a Tienanmen téri vérengzés ellen tiltakozva. És egészen komolyan átéreztük, fontos, amit teszünk. Nekünk az volt, ahogy most láthatóan a pécsiseknek is a sajátjuk. Hihetetlenül ötletes transzparenseket rajzoltak, énekeltek, trombitáltak, táncoltak, felolvasták egy hetedikes ez alkalomra írott versét. Műsor volt, mert ez az iskola tud azt is csinálni. Nem annyiból állt tehát, hogy odamentünk, és kiabáltunk, hogy vesszen a..., vagy éljen a... Mert a kultúra, az ilyen. Létrehoz.

 

 

          A tüntetés nemcsak szép volt, hanem szomorú is. Már a puszta léte szomorúságot okozott. Utoljára ugyanis májusban, az iskola szokásos évzáró hangversenyén énekeltek a gyerekek így, együtt, Klári néni jelenlétében. Klári nénitől akkor búcsúztunk el, a műsor végén bejöttek a volt tanítványai, sokan vannak, ő ugyanis 35 éven át tanított ebben az iskolában. Minden első osztályos nála kezdte az éneket – ezt az egészen egyszerű módját találta ki annak, hogy igazgatóként is név szerint ismerjen az iskolájában mindenkit. És ott, a koncert végén, a rasztahajú, fülbevalós fiúk, az anyukává vált lányok beálltak a kicsik kórusába, és azt énekelték, hogy Néked zeng ez a dal, szívünk téged ünnepel ma. Szentimentálisan hangzik? Lehet. De nemcsak Klári néni sírt akkor. Pedig Klári néni, akit most boldogan kerestek a kicsik a tömegben, olyan szigorú volt, hogy még én is tartottam tőle, nemcsak Guszti. Félelmemben kicsit megtanultam Klári nénitől, a fiam közvetítésével, furulyázni.

          Egyébként tegnap még azt hittük, időt nyertünk. Tüntetéssel, közösséggé szerveződéssel, petícióval, meg azzal, hogy az oktatási bizottsági és a testületi ülésen a képviselők nemcsak táblázatokat meg számokat, hanem embereket láttak maguk előtt. Most viszont úgy tudjuk, mégsem értünk el semmit, vagy szinte semmit. A költségvetést ugyanis szépen elfogadták, iskolabezárásostul, leépítésestül. Harcolunk még, de fáradunk azért. Mert nem vagyunk főállásban hétköznapi forradalmárok.

 

 

          Ha ez normális szerda lett volna, akkor az állt volna a középpontjában, hogy készülök a csütörtökre. Vacskamati rólam írta a költőversenyre szánt versét: „Szerda ablakában csütörtök ül / és ordít csütörtökül”. A csütörtök nekem a heti erőpróba, bár azért az messze nem igaz, amit Guszti, sajnos, híresztelni szokott, hogy a mami csütörtökön dolgozik. A csütörtök az, ami meghatározza már a szerdát, és kihat péntekre is: akkor megyek Veszprémbe, a munkahelyemre, megtartani a szemináriumaimat, az évfolyamelőadást, beszélni a szakdolgozóimmal, és holnap este még egy beszélgetést is levezetek, Bozsik Péter társaságában, amelyen Grecsó Krisztiánt látjuk vendégül. Talán azt nem kell mondanom, de azt hiszem, mivel a tanárok semmittevő életéről egyre gyakrabban olvasok, mégis: ezekre a csütörtökökre a hét többi napján készülök fel. Hosszú nap lesz, és nekem vissza kell zökkennem a másik szerepembe. Mert nem olyan vagyok, mint szegény Novák tanár úr Kosztolányi Aranysárkányában, aki, kisvárosi tanárként, az élete minden pillanatában, még a halála percében is tanár volt. Én itt, Újpesten, hiába kisváros ez is, elsősorban Guszti anyukája vagyok. Veszprémben viszont mindenütt és minden pillanatban, az utcán, a kávézóban is, tanár.