Miután az említett kuruzsló rendben végrehajtotta rajtam a tisztító eljárásokat, amik, állítása szerint családjában apáról fiúra szállnak és a lehető legtitkosabbak, annyira könnyűvé vált a lelkem, hogy miközben átrobogott velem a hetes busz a városon, észre sem vettem, hogy a Blaha Lujza téren csata zajlik. Sőt, a maszkos embereknek, akik megpróbálnak lerángatni a buszról, hirtelen nem is tudok mondani semmit, aztán mégis kinyögöm: nem átkozom magam, nem siratom. Ereikben magfagy a vér és utamra engednek.

          Mint akit álmában egy kutya megharapott, és felriadva tényleg talál magán fognyomokat, úgy ébredtem fel én is egy zuglói kapualjban. Más lehetőséget nem látva magam előtt, megnyomok egy csengőt, ami mellett csak egy vezetéknév árválkodik: Acsai. Ezek után már nem is meglepetés, hogy Emő nyit ajtót. Elmesélem neki látomásomat, ő megértően bólint, és újra átveszi velem a leckét. Ahol most vagyunk az tényleg Roland lakása, tudod, én költöztem ide, meg Zsuzsa, amíg Roland és Vera Lappföldön lakik. Jól van, válaszolom, mert tényleg beugrik, hogy barátom a sarkkörön túlra költözött. Most ő a legészakibb magyar költő (bár a költő helyett már jobban szereti, ha runatnak hívják), Vera meg a legészakibb magyar festő. Egyébként váltottunk is már néhány levelet, veszem át a szót Emőtől, azt írják, jól vannak, elzarándokoltak a lappok szent hegyéhez, a Pyhatunturihoz, közben ugyan kicsit megfáztak, de szerencsére az állandó szaunázás gyors gyógyulást ígér. A jó híreknek örvendezve eldőlünk a nappali nagy fehér kanapéján, és bekapcsoljuk a tévét. Ezt nem kellett volna. A képernyőről azok az arcok néznek vissza rám, akik nem is olyan régen még a buszról próbáltak leráncigálni. Most sokkal valóságosabbak, mint akkor. Elrebegek egy gyors imát: szívem az égre feszítve látja sorsát: mint óriás színes agyvelő, villany-térkép vibrál fölöttem: Magyarország, és a takaró alatt vacogva megpróbálok minél előbb elaludni, s ez, ma már tudom, elég hamar sikerül is.

           Reggel, kizárólag a folytonosság kedvéért, elkövetem újra az előző napi hibát: bekapcsolom a tévét. Szánalmas védekezésem (hogy nem magyar csatornát, hanem egy külföldit választok) nem ment meg. Bagdad, Bangkok, Budapest, a bé betűs városokra úgy látszik rájár a rúd.

          Még nem vagyok ébren, még magatehetetlen vagyok, de Emő már vezet is kézen fogva, idegen utcákon át. Valami gyárudvaron kötünk ki végül, itt nagy a nyüzsgés, mindenki rohan, szinte elnyel a hamis gomolygás, és úgy tűnik, órák telnek el, mire megértem, hol vagyunk. Megállás nélkül zakatol, fortyog körülöttünk az egyetem.

          Menekülni akarok és Emő újra megsegít, egy titkos hátsó kaput mutat és kiszökik velem. Aztán, hogy teljen az idő, és valami jó is történjen, a Múzeum körút antikváriumait járjuk végig. Mindketten találunk olyan könyvet (mint mindig), amit muszáj megvenni, majd zsákmányainkkal egy kávézóba vonulunk. Aztán az elválás, mennem kell, elígérkeztem.

          Egyedül lépek ki az utcára, közben az eső már megint elered. Mindenki védekezik ellene, nekem szerencsére nincs mivel. Gyíkbőrbe bújt asszonyok, kígyóbőrbe bújt férfiak, dúdolom magamban, és fölszállok egy villamosra.

          A cél a Nyitott műhely, ahol terveim (és gyógykezelési forgatókönyvem) szerint egy kellemes irodalmi, társasági estben lesz részem, de csak azért, hogy egy kis időre elhiggyem, létezik irodalom, és létezik társaság is. Számításaimat azonban keresztülhúzza, hogy barátaim az utolsó pillanatban sorra mondják le a találkozót. Végül teljesen egyedül és teljesen bizonytalanul érkezem. El kéne szaladni. Itt kéne maradni. A megoldás egy váratlan barátságos kézszorításban érkezik, aminek a másik végén a ház ura áll. Így már könnyebb néhány ismerős arcot is felfedezni, s mosolyogva biccenteni feléjük.

           Az est vendége Andrzej Stasiuk, de holdudvarában feltűnik a mai magyar próza is, néhány egymástól határozottan különböző testbe zárva. Viszonylag hamar be kell látnom, hogy a hallgatóságnak azon kisebbségébe tartozom, mely nem ismeri a lengyel nyelvet. Ez először akkor tűnik fel, mikor a többiek a tolmács előtt, mi kevesek pedig csak a tolmács után értékeljük visszafogott kuncogással a visszafogott humort. Egyébként minden nagyszerűen alakul. Megtudom például, hogy lengyel barátunk utazásai során már több mint harminc kiló aprópénzt gyűjtött össze, majd azt is, hogy Kelet-Magyarország számára a második otthon, ami azért is szimpatikus, mert számomra meg az első (még ha létezik mellette másik első is). Végül azt a véleményét is elfogadom, hogy Budapest egy pók, ami a hálója közepén ül, de csak azért, mert az első sorban ezt hallva maga Esterházy Péter is bőszen bólogat.

          A műsort követő borozásban már nem veszek részt, pedig ital is, pogácsa is, sztáríró is van bőven. De nem szabad, de nem lehet, hisz nekem ma még feladatom van. Az első busszal visszatérek kényszergyógyszállómba, s kissé meglepődve látom, hogy a félhomályos folyosókon megvadult emberek rohangálnak fel-alá. Nagy nehezen megállítok valakit, és kifaggatom, mi történt? Állítólag, mondja zihálva, Dayka Gábor kísért a kollégiumban. Ez megnyugtat, sétálok egyre beljebb, úgysem találná elég szépnek a lelkemet.

          Lefekvés előtt még kimegyek a fürdőszobába, és ez után a fárasztó nap után, itt és most végre megértem, hogy mi irányított már tegnap estétől kezdve. Én végig egy verset mondtam, illetve csak suttogtam, motyogtam inkább. De kinek motyogok, kinek beszélek? Bár végül is mindegy. Magam vagyok. Veled vagyok.