hirdetés

Szeretem a macsó hősöket

2008. március 26. - Farkas Péter

Kifejezetten kíváncsi lennék például arra a 16 éves fiúra, aki elballagott Örkényhez, és rendesen kioktatta; vagy a pofozkodó gestapósokat nézte 72-ben és 73-ban a Március 15. téren, vagy alig pár évvel később hajnalig rock and rollozott HK-val, hogy aztán másnap megtudja - intimpistáskodjunk egy kicsit - a Litera későbbi főszerkesztőjétől, hogy a még 24 órája sem ismert HK kora reggel felakasztotta magát;...
hirdetés

Egy szinte népmesébe illő fordulattal, (újra!) megnéztem a Gladiátor című filmet. (1982 óta erősen elfogult vagyok Ridley Scott-tal. És nem csak a Blade Runner miatt. A "Blade Runner miatt" nyilvánvaló, a "nem csak"-ot magyaráznom kellene, az viszont most túlságosan messzire vezetne...) Szeretem ezeket a nem túl komplikált macsó hősöket. Egy Gene Hackman, Clint Eastwood vagy Charles Bronson legalább három igazi koant mond filmenként. Most például Richard Harris (Marcus Aurelius): "Death smiles at us all. A man can only smile back." (A halál mindannyiunkra rámosolyog. Az ember nem tehet mást, minthogy visszamosolyog.) Fogalmam sincs, hogy valóban Marcus Aurelius irta-e ezt a mondatot, vagy a forgatókönyvíró. Nem is érdekel igazán. Mert egyszerűen gyönyörű. Visszamosolyogni a halálra. Szerencsés esetben éppen erről szól az életünk. Ennek a 180 fokos fordulatnak az elvégzéséről ("...szembefordulva, és nem az életből kihátrálva.") Miközben ezt írtam, rákattintott az agyam (ezért ámítás ez az egész lineáris hadova, merthogy az agyam - az agy! - szakadatlan ide-oda kattingat) egy úgy 75/76-ban lepörgött jelenetre. A Közműhelytelep utcába mentem haza, Pesterzsébet, volt tiszti telep az ötvenes évekből, ha jól tudom, de ha rosszul, az sem változtat semmit sem a tényeken, mélybalkán, szóval belépek a húsz négyzetméteres lakásodúba, a zuhanytálból ki lehetett nyitni a bejárati ajtót, I. a TV előtt ül, nekem háttal, a TV-ben meg Gene Hackmann, ugyancsak a TV előtt, és ugyancsak nekem háttal, valami meccset néz, hátulról belép a képbe egy nő, és azt kérdezi, ki nyer? Gene Hackmann meg azt mondja, itt mindenki veszít, csak az egyik előbb. Ezt mondja, úgy 75/76-ban, a Közműhelytelep utcában, egy volt ávóstanyán, éppen nekem. Világos?
     Tulajdonképpen mindig is sajnáltam, hogy nem vezettem klasszikus naplót. Kifejezetten kíváncsi lennék például arra a 16 éves fiúra, aki elballagott Örkényhez, és rendesen kioktatta; vagy a pofozkodó gestapósokat nézte 72-ben és 73-ban a Március 15. téren, vagy alig pár évvel később hajnalig rock and rollozott HK-val, hogy aztán másnap megtudja - intimpistáskodjunk egy kicsit - a Litera későbbi főszerkesztőjétől, hogy a még 24 órája sem ismert HK kora reggel felakasztotta magát; aztán az 1979-es, az aláírások leadása utáni "utolsó vacsorára" Nagy Andrással; disszidálásaimra, és a sort most sokszor ötezer karakter hosszúságban folytathatnám. Mert mindent elfelejtek, illetve rosszul vagy másképpen emlékszem rájuk. Arra viszont, mások emlékezéseit hallgatva, naplóit olvasva gyakran vissza szoktam emlékezni, hogy úgy azért nem volt. Ez azonban nem zavar, sőt gyakran kifejezetten szórakoztat, hogyan építgetik, hajlítgatják az emberek biográfiájukat. Nem régen pl. egy koszorús, idős barátom egy már meghalt, koszorús barátunkról adomázott, gyönyörűen, csak éppen az adott történetben teljesen más szerepet adva önmagának. Persze ezek a történetek, meglehet, már maguk is az irodalom részét képezik, és az irodalomban sohasem érdekelt az igazság, csak a hitelesség. Pár hete százéves magyar folyóiratokat válogattam, akkor kerültek a kezembe pl. Illyés naplójegyzetei. Csodálatos volt olvasnom, hogy mennyire fogalma sem volt a saját politikai jelentőségéről (ebben az esetben jelentéktelenségéről) a hetvenes évek végén. De ha már a naplóknál tartunk, a jungi asszociációs teszt mintájára néhány szerző: természetesen Kafka, Füst Milán, a gyönyörű Csáth, jóval korábbról Radnóti, mind a mai napig lélegezni lehet abból a bejegyzésből, ahol arról ír, hogy már hetek óta gondolkodik egy szón valami fordításhoz; aztán az őrült Nizsinszkij, zseniális; Iszaak Babel, módszert tanultam tőle, Kosztolányi "hipertexte", a nem létező magyar ősavantgarde - "Szabad ötletek jegyzéke" mellett - egyik legfontosabb ősszövege, Tolsztoj, Musil, Móricz (szegény Janka néni), a nem igazán érdekes Márai igazán érdekes legutolsó évei, ezt Tanidzaki Dzsunicsiró "Egy hibbant vénember naplójával" egyidőben olvastam, mindkét szöveg a halál pitvarában, az egyik nyugat, a másik kelet felől, roppant tanulságos; és persze Thomas Mann (utolsó évek!), Canetti és Valéry. Az utolsó két nevet, mondjuk, nyolcszor aláhúzva. (És mi legyen Pessoával?) Mondtam már, naplóolvasó vagyok. Gyakran egyébként is úgy érzem, hogy ezek a főművek. Itt nem látom annyira erősen a Nagy Elbeszélő helyzetében elhelyezkedő pozőrt.

Farkas Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.