A visszaúton már koromsötét volt, nem láthattam a kanyonokat, hegyeket-völgyeket, a türkiz és smaragd folyókat, zubogó patakokat. A buszban a jó hangú montenegrói, szerb és muzulmán férfiak, írófélék mind, félhangosan együtt danolásztak, dalmát, bosnyák, szerb, crnogorác népdalokat vegyest, sőt, meglepetésemre, még vajdasági népdalokat és városi románcokat is tudtak. (U tem Somboru, énekelték el szülővárosom bunyevác nótáját.) „Mi az, hogy szevdalinka?”, kérdeztem a mellettem ülő bosnyák költőtől. A „szevdah” szótóből ered, ami szerelmi epekedést, elragadtatást, vágyat, beteljesülhetetlen szerelmet jelent, mondta, és egy tizedmásodpercre összeért a vállunk.

            Azt utóbbi időben csak klasszikus zenét merek hallgatni, mert a népzene, a világzene, a rock, a jazz, a blues, a sanzon túlságosan elérzékenyít, megríkat, feldob. Tegnap éjfél után azonban mégis elővettem a szevdalinkákat, amelyeket Szarajevóból hoztam, és egy palack vörösbor kíséretében pirkadatig hallgattam őket. A szevdalinka bosnyák városi népdal, a muzulmánok sajátos népzenei műfaja. A szerelmi bánat, sóvárgás, gyötrődés, a szenvedélyes vágy érzéki, lassúdad dalai ezek, mindazonáltal lágyak, gyöngédek, csörgedezők. Nincs bennük semmi vadság. Nemesek. A szerelmi fájdalom náluk ilyen orientális bájjal, bár parázs fájdalommal szólal. Van külön női és férfi válfaja, és a dalszövegek is szépek. (Lásd kraj tanana sadrvana, vagy  egy másik -- ez utóbbi száz, azaz keleti citerafajta-kísérettel.) Dalinkázás közben meglehetősen elandalodtam, eszembe jutott az a májusi buszozás a sötétben, a világ legszebb útvonalán, Mosztár és Szarajevó között. Azóta már pontosan tudom, mi is az a lefordíthatatlan szevdah.

            Nem ártott meg sem a bor, sem az elérzékenyülés, reggel rendesen munkához láttam, mint mindig. A papírjaim közt matatva véletlenül a kezembe került egy fénykép Danilo Kišről, szögesdrótok mögül kandikál ki fiatal egyetemista srácként.

 

 

 Danilo Kiš, Belgrád, 1955

 

Kitettem a falra: itt legyen, amíg a Borisz Davidovics síremlékének színpadi változatát fordítom. Az idézet mellett, mely Đorđe Lebovićtól való, akit 15 évesen (az is lehet, hogy akkor még Lebovics György volt a neve), Zomborból, a szülővárosomból, Bajára hurcoltak Horthy katonái, onnan pedig Auschwitzba szállították: „Nem tudjuk meghatározni sem az emberi bűn súlyát, sem a bűnösség mértékét. Nyomaik kitörölhetetlenek, hatásuk az életre előreláthatatlan és beláthatatlan. Senki fölött nem ítélkezhetünk, senkinek nem bocsáthatunk meg.”

            A szögesdróttal nem lehet játszani, ezt Danilo Kiš tudta a legjobban, akit évtizedekig emésztett a holocaust katasztrófája, majd amikor végre irodalmilag is fel tudta dolgozni az apja haláltábori halálát, belső kényszert érzett arra, hogy a Gulaggal is számot vessen. Nekem pedig, következésképp, nem tudnak nem eszembe jutni a mindössze tizenöt évvel ezelőtti boszniai koncentrációs táborok, az omarskai például, Prijedor mellett, ahol 3000 muzulmánt tartottak fogva a szerbek. Itt a férfiakat; a nőket a trnopoljei táborba hurcolták. De még sok táborról és „kínzóházról” (új szó!) hallottam és olvastam.  Omarskán a rabokat barakkokba és hangárokba zsúfolják, éheztetik, szomjaztatják, verik és kínozzák (többek között elektrosokkal), gyilkolják és elégetik, vagy tömegsírba vetik őket. Csak kevesen élték túl.

 

 

Koncentrációs tábor Boszniában, 1992

 

            Kimegyek a levegőre, kiszellőztetem a fejem. És nem tudok nem gondolni arra a „szögesdrótra”, mely a szüleimtől választ el, akik csak sok hercehurca és nem kis pénz árán megszerezhető vízummal léphetik át a szerb–magyar határt. És arra a szögesdrótra sem tudok nem gondolni, gondolkoztam a Népligetben caplatva – útközben három bolonddal találkoztam: egy bolond nővel, aki csak állt a semmiben, és magában motyogott, egy bolond férfival, aki azt ordítozta heves taglejtések közepette, hogy „keressétek egymást”, meg egy zavarodott öregemberrel, aki üres szatyorral a csuklóján a sliccével szerencsétlenkedett –, arra tehát, amely a gazdagokat és a szegényeket választja el. József Attilát motyogtam magamban én is (a negyedik bolond): „Nem szeretnek a gazdagok, / mig élek ily szegényen. / Szegényeket sem izgatok, / nem állok én vigasznak ott, / ahol szeretni szégyen.” Szabad országban élek, de nem vagyok szabad. Mert én nem utazhatok oda, ahova akarok; nem vásárolhatok könyveket, lemezeket; nem ugorhatok el Bécsbe megnézni egy kiállítást; nem mehetek az Operába; nem vagyok képes annyit keresni, hogy egyetemre járassam a gyerekemet. Ezért az egyheti munkáért például nettó 20 000 forintot fogok kapni a Literától. Másunnan se többet. Így háborogtam tehát a csatakos Népligetben, elkerülve a szipuzó fiúkat, és eszembe jutott Nádas Péter karácsonyi interjúja a Népszabadságból: „az állampolgárok ne ordítozzanak egymással mindenütt, hanem tárgyszerűen, szakszerűen és főleg barátságosan, mosolyogva beszélgessenek.” Megaláznak, és még mosolyogjak is hozzá! – morogtam magamban, és felvertem a nadrágomra a sarat. Negyven percig állok sorba a kibaszott kőbányai postán az egetverő sárga számlákkal, és mosolyogjak hozzá barátságosan. Ebben a pillanatban, miközben ezt írom, turkálóban vásárolt drapp pulóver és a kínai boltban vásárolt „farmer” meg műszálas vastag zokni van rajtam, ez talán elég tárgyszerű. És én valahogy rögtön együtt érzek a motyorászó meg a kajabáló bolondokkal, a szegény kissrácokkal, meg a kopottas és udvariatlan magyar állampolgárokkal is. De nem mosolygok.

             Most, hogy ezt írom, betettem megint a szevdalinkákat (borom már nincs), hogy a szerelmi bánattal megnyugtassam magam, és nemesedjek egy kicsit. Boszniába is csak annak köszönhetően jutottam el, hogy tavaly meghívtak egy nemzetközi költő-műfordító találkozóra. Húsz kiló könyvvel tértem haza, melyek java része a háborúról és a népirtásnak is nevezhető etnikai tisztogatásokról szóló szépirodalom. Könyvekkel, szevdahhal. Nem mosolygok. Én inkább arra vágyom, hogy örömömben sírjak majd tavasszal, ha megér(deml)em. A zárójelbe pedig egy könnycseppet rejtettem.