hirdetés

Szex, Drogok és a Halál művészete

2008. október 15. - Illés Emese

Ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk a kifejezéseket, a szex, a függőség és a halál egy bizonyos szinten mindent aláfest. A szex fogalmát kitágítva máris felbukkan a szenvedély buborékja, a vágyé, az elnyomott vágyé, és még beljebb haladva elérünk a tabu fogalmáig. Ez az, ami engem igazából izgat: a szőnyeg alá söpört szemét. Kicsit jobban utána olvasva a gyakorlati perverzióknak, egy egészen új képet kapsz a téged körülvevő emberekről, és már nem is érzed magad annyira félresikerültnek.
hirdetés

Nem túl lelkesítő a cím, igaz? Eddigi életem legfontosabb négy évének címere, alkotói viszketegségem és exhibicionizmusom ágytála az Art Macabre társulat. Barátok összeállnak, és úgy döntenek, színpadra viszik a horror műfaját, és megfejelik a fetisizmussal, meg némi pszichoanalitikával. (Néha kevésbé) átlátható egységgé kutyulják a rémálmokat, a perverziókat, a félelmet, a halált és darabokat írnak belőle. Táncolnak, grimaszolnak, véreznek, néha beszélnek is – ez utóbbit talán hanyagolni lehetett volna – és kreatívak, baromi kreatívak a saját szakterületükön. 2008 szeptemberére már csak parázslik a láng, és mi meg hordjuk rá vödörszámra a vizet.

Szex, halál, drogok, némi kakis poén, és máris populáris írónak/rendezőnek/zenésznek mondhatod magad, aki még a tartalmi mélységet sem hagyja figyelmen kívül! Ez kell a népnek! Kivéve, ha sznob olvasókra/nézőkre/hallgatóságra hagyatkozol, mert ők ezeket a témákat általában kerülik. Itt nyugodt szívvel lehet cöcögni. Éppen erről diskuráltunk este egyik rég nem látott, de annál kedvesebb barátnőmmel a csapatból. Közönséges vagy sem, a drog kivételével ez a három téma az, ami szabadidőmben kitölti a gondolataimat, és ők mind egy nagyhatalom alá tartoznak a fejemben: a zene befolyása alá.
A szexről, szexológiáról, perverziókról szívesen olvasok, némelyiket művelem is, több-kevesebb sikerrel.
A halál, nos, ez inkább átvitt értelemben érdekel, és idekapcsolnám a hitet, a filozófiát, a szépséget, és az általam kedvelt művészetek nagy részét is. Szeretem a depresszív helyeket, zenéket, könyveket, filmeket, még a depresszív embereket is, viszont a depressziót magát gyűlölöm, és nem is vagyok rá túlzottan hajlamos. A mélypontjaimnak csak az első hulláma depresszió, de gyorsan átveszi a helyét a „szarok mindenkire” jellegű cinizmus.
A kakis poénok pedig önmagukért beszélnek. A kaki gusztustalan, de mi nagyon szeretünk róla beszélni, és ez úgy a legviccesebb, ha komolyan tesszük, esetleg némi pajkossággal fűszerezve, mint ahogy tette ezt a svéd (mi más?) Pernilla Stalfelt is a Kakikönyvben. Még nem tudtam rájönni, hogy valójában gyerekeknek készítette-e, hiszen már csecsemőkorában megtanulja az ember, hogy a kaki az kaki. De mi akkor sem tudunk vele betelni, úgyhogy elmegyünk a boltba és megvásároljuk a kakiról szóló egyetlen könyvet, ahogy tette azt több mint százezer társunk Európa-szerte. Érdekes egy népség vagyunk.
A drog címszó alatt inkább a gyarló függőségeket értem. Nem muszáj egyből a kézzelfogható kábítószerekre asszociálni. Ott van mindjárt az én két legédesebb drogom, a zene és az írás. Giccses közhely nemde? De mennyi hozzám hasonló rohangál odakinn, akiben egyszerűen ott van a kényszer, hogy kiírjon a fejéből mindent, és az a tipikus „adjatok azonnal egy tollat, mert mindjárt elfelejtem, pedig milyen ritka és értékes tud lenni egy jó mondat” - szerű remegés. Meg a forrongó düh, amikor otthon felejtem az mp3 lejátszómat, és több sarokra az utcámtól képes vagyok visszafordulni érte, mert milyen élet az olyan, ahol nem pörög a road-movie és nem mérgezi a fülemet a zene?

Ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk a kifejezéseket, a szex, a függőség és a halál egy bizonyos szinten mindent aláfest. A szex fogalmát kitágítva máris felbukkan a szenvedély buborékja, a vágyé, az elnyomott vágyé, és még beljebb haladva elérünk a tabu fogalmáig. Ez az, ami engem igazából izgat: a szőnyeg alá söpört szemét. Kicsit jobban utána olvasva a gyakorlati perverzióknak, egy egészen új képet kapsz a téged körülvevő emberekről, és már nem is érzed magad annyira félresikerültnek. Valójában mi az, amit egészségtelennek bélyegezhetnénk, mernénk-e egészségtelennek bélyegezni, ha csak kis időre egy hullámhosszra kapcsolnák az agyunkat egy ferde hajlamúéval?

Ilyenekről gyakran vitatkoztunk régen, az Art Macabre megbeszélések után. Hosszú lenne elmesélni, hogyan is hozott össze bennünket a sors. Egyszer csak ott voltunk a színpadon, heten, mint a gonoszok. A Skizophobiát játszottuk és reszkettünk a félelemtől. „Ami elromolhat, az el is romlik” alapon szó szerint művéreset izzadtunk azért, hogy minden működjön. Az apácáról egy néző valahogyan lelopta a kendőt, bizonyos kellékek egyszerűen szétestek, és sok ember figyelt minket, szokatlanul sok ember. Aztán végül meg kellett halnom. Egy fülsüketítő lövést hallottam, amit a testem tompa puffanása követett. Zsibbadtan nyúltam el a földön és úgy éreztem, a szívem megáll. A szemem megmerevedett. Síri csend volt a nézőtéren, vagy csak a mi fejünkben ülepedett le a zaj, de tudtuk, hogy vége. Anita gonosz volt és előkelő, a kislányait játszó Zsófi és Susy reszkettek a félelemtől, Réka büszkén feszített az apácaruhában, én pedig mocskosul halott voltam. Úgy éreztem magam, mintha egy festmény része lennék, velük együtt. Egyetlen kimerevített, szép pillanat voltunk.
Aztán jöttek a többiek: két fiú, és még több lány. Sokan lettünk, annyira sokan, hogy nem jutott mindig mindenkinek szerep. De eleinte nem bántuk. Bulikon, kisebb rendezvényeken léptünk fel, nomád körülmények között, eleinte ingyen, szerelemből. De abba hamar belefárad az ember.

„Csendes álom” – ez volt a címe annak a darabnak, amire mindig szívesen emlékszem vissza. A legmocskosabb, legszexibb, legkeményebb darab volt! Egy gyárépület régi pincéjében adtuk elő. Olyan lépcsőfordulóban öltöztünk, ahol 1956 óta nem járt élő ember. (Kitűnő hely egy remek zombivadászatra!) Törmelékhalmokra pakoltunk, a mész minden holminkat befogta, és mivel mindannyian eléggé feketét hordtunk, nagyon jól néztünk ki hazafelé menet. Egy zseblámpa fényénél fásliztuk be az arcunkat, kentük fel a művért és a sarat töménytelen mennyiségben, hogy végül lélekben is átváltozzunk a Silent Hill lényeivé. Zsófi és az én kezeimet hátul összekötözték a fellépés előtti utolsó 2 percben, a szánkba csokiszirupot csurgattak. Készen álltunk a menetre.
Éreztem, ahogy az izzadság összekeveredik a bőrömön az olajos mocsokkal. Egyetlen leukoplaszt fedte a mellemet. Szinte pucér voltam a nézők gyűrűjében és ettől hihetetlenül szabadnak éreztem magam. Az ízületeink mintha megnyúltak volna, hullámzó mozdulatokkal kúsztunk az emberek elé, összeszedve a maradék koszt a földről. Láttam, ahogy néhányan megdöbbennek. Egy-két részeg, horkantós röhögést hallottam. Rángatózva okádtuk a fekete hullalevet a szánkból, ahogy feltápászkodtunk és egymásnak dörgöltük a bőrünket. Aztán jött a hatalmas Piramis-fejű a gigantikus méretű késével, játszadozott velünk, uralkodott rajtunk majd szimplán végzett mindannyiunkkal. Az ifjú lánykák a nézőtéren élvezettel figyelték minden mozdulatunkat. Emlékszem, amikor már halott voltam, az egyik folyamatosan a szemembe bámult. Először azt hittem, azt várja, hogy pislogjak, és így megbizonyosodik róla, hogy én is csak egy ember vagyok: a gótlányka szerepből már kissé kiöregedett, exhibicionista barom. De nem. Ő valóban beleélte magát. Számára én egy halott lény voltam, és ő a halált próbálta megfejteni a szememből. Ahogy bámultuk egymást, ismét elsodródtam a szereppel. A szívem lelassult, a szemem kiszáradt, és már egyáltalán nem akartam pislogni. Csak bámultam őt, oldalt fekve, hátamon összekötözött kezekkel. A számból lassú folyamban csordogált a fekete szirup.
Amíg próbáltam tisztába tenni magam egy vödör hideg vízben az eset után, a kis hölgy állítólag egy ujjal beletorkoskodott az általunk odacsorgatott csokiszószba, majd vidáman elugrált. Ez azóta is legenda közöttünk.

Igazából ezzel semmit nem mondtam el arról, hogy hogyan fogalmazzuk meg mi művészibben a halált. Túl sok lenne, egyszerűen túl hosszúak az emlékezetes darabok, amennyit dolgoztunk rajta, testben és lélekben, közelebb sodorva magunkat a saját valóságunkhoz és hitünkhöz. Ezek csak kellemes emlékdarabkák. Azt hiszem, hogy egyszerűen belefáradtunk. Nem az ötletek merültek ki, egyszerűen elfáradt az agyunk a hétköznapokban, mert annyi felelősséget vállaltunk magunkra, hogy még egy ilyen nem működik mellette. Örüljünk, ha egy álomra futja a régiek közül. Többet megvalósítani a mai világban luxus. Irigylem azokat, akiknek futja rá. Pedig a szubkultúra még üzemel, akik miatt elkezdtük, akiknek eleinte csináltuk. Csak mi nem működünk már rendesen.
Azóta sok idő telt el. Kezdő művésztől még elnézik a sikertelen szárnypróbálgatásokat, ha a koncepciója jó, és mutat jelet a fejlődésre. Mi azóta verdesünk, mint a tizenhat éves, aki nem tud leszokni az ujjszopásról, és valahogy nem is akar. Nem ott tartunk már, hogy bulikban bohóckodjunk a néhai ifjú korosztályunknak, akik már szintén másra számítanak tőlünk. Ennek az útnak már a közepén kellene járnunk, nem pedig az elején toporogni.

Hiányoznak a nagy pillanatok együtt, az alakítások, a sufnituninggal létrehozott apokaliptikus jelmezek, a lemoshatatlan mennyiségű smink és művér, meg Ők. Nagyon hiányoznak nekem. Nem ugyanaz az Art Macabre már, mint két éve volt; az elkorhadt fa sehogy sem akar meggyulladni. Új fa kellene, vagy új tűz. Akárhányszor gyűlünk még össze, hogy a semmit megbeszéljük – amit többhavonta egyszer megteszünk – akkor is ugyanazt érzem: mellettem ülnek és hiányoznak nekem. Vagy egyszerűen csak én távolodom.

Illés Emese

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.