Már indultam volna haza, amikor észrevettem a kifelé gomolygó füstöt. Itt, az állandó helyemen (és az állandó-t komolyan gondolom, megmondom, mit értek rajta).
Futok egy kört – kis kört, nem úgy, mint régen – a fák alatt, elkötöm a biciklimet a villanyoszloptól, visszafelé megállok tornázni kicsit a rét szélén, még az árnyékban. Minden reggel. Borzasztó. Állítólag termelődik kevéske endorfin futás közben, támad valami élvezet, ez volna a magyarázat arra, miért erőltetik annyian. „Az aerob testedzés az endorfinok (agyi neutrotranszmitterek, morfinszerű anyagok) erőteljes kiválasztódásával járnak, melyek szervezetre gyakorolt hatása a jó közérzet természetes kiváltása és a fájdalom elviselésének segítése. Ez az érzés a fizkai terhelés után intenzíven képes megmaradni 30 perctől egy órán át, vagy még ennél is tovább.” Ezt olvasom Keczánné Macskó Piroska blogján. Hát, nem tudom, nekem eddig nem volt ilyenem, pedig direkte figyelem magam. Az elején még hagyján, érzem a friss levegőt, észlelem a mókusokat, megelőzök minden öregasszonyt, de féltávnál már csak a murvát látom a lábam előtt, és ha volt egyáltalán endorfinom, az mostanra eltávozott.
Na, mindegy, most a biciklinél tartunk már a laza torna után, jön ki a füst a bokorból. Pontosabban: bokoregyüttesből, melyet fák vesznek körül szorosan – tanya a ligetben. Begurulok lassan a kis ösvényen, ki a túloldalon, akkor apercipiálom, hogy itt főznek. Bemegyek a konyhába, és jobb híján azt kérdezem a napbarnított bőrű, kövérkés, fürdőgatyás embertől, hogy nem lesz tűz?, mire azt mondja, hogy mér’ lenne, erre én, hogy akkor jó. Mint egy közterület-felügyelő. Lejátszom az agyamból utólag, hogy egy rendes bográcsban főtt valami, rendes tűzrakás fölött, és hogy egy piros pulóveres asszony is volt bent, a másik helyiségben. Itt élnek a Szigeten. Visszamegyek délután, csinálok pár képet, hívatlanul bemegyek az otthonukba, szerencsére kint ülnek épp a ház előtt, nem látnak meg. Van egy nagy nappali, egy hálószoba, egy fedett konyha (nem tudom kivenni jól, talán sátorlapot húztak ki föléje) meg a hatalmas kert.
Azt hittem, a Sziget az enyém. Leginkább az enyém. Most mi legyen a régi tervemmel? Ültetek egy tölgyfát, ide, a platán mellé, locsolgatom, amíg süvölvény, lehet, hogy karóhoz is kötöm, fölnevelgetem. A végrendeletemben meg az lesz, hogy hamvaimat kérem a tövébe szórni. Pontosan kinéztem a helyet, hátam mögött bokrok, előttem a hatalmas rét, s a majdan föléje benyúló ágakról ellátok a szökőkútig is. Szomszédot viszont nem akartam volna, át kell gondolnom az egészet.