A női jelenlét erősödése a közéletben nem hatalom átvételt jelent, hanem a teherviselés megosztását. Jó lenne, ha a feminizmusnak ez is következménye lenne… Végszóra jöttem vissza Hegymagasról. Tényleg jó lenne.
A Balaton ma nem vonz, sőt, rágondolni sem birok, a röghöz kötöttség türelmetlenné tesz a forróságban. Elhúzok inkább Hegymagasra egy váratlanul betoppanó, odaát nyaraló ismerőssel, aki átruccant a szigligeti strandra. Hogy pompásan buszozzunk, két darab kétszázassal a markomban jegyekért ácsingózom a sofőrnél -  visszafelé, immár egyedül, kicsit aléltan a dög melegtől, ismét két kétszázassal fizetnék, most már egy jegyet. Százötvenöt, mondja a sofőr, és elmondja még egyszer, míg elveszi az egyik pénzdarabot. Jegyet nyomtat, átnyújtja, én meg várok a visszajáróra. Ajtót zár, indulunk, rám pillant, az ajtó melletti szék sarkára huppanok szótlanul, hogy ne zavarjam az indulásban. A visszapillantó tükörből néz, én meg még remélem, hogy visszakapom ami visszajár. Végül hátrébb ülök a középső ajtó mellé és próbálom megérteni a helyzetünket. A sofőré egy dolog: vagy azt gondolja, hogy, aki ennyivel többet adna, az külhoni, még ha magyarul is makog, vagy, hogy annyira hülye, hogy nem tud számolni, úgyhogy, megérdemli. És én….? Mi van ma velem?! Próbálok ellenállni a rám törő melankóliának, a gyermekkori bénultságnak, ami, hiába lettem felnőtt, maga alá gyűr, mint egy hurrikán. A Szigliget táblánál, a kanyar után, egyensúlyozva előre vergődök. Leülök megint az ajtó melletti ülésre, karnyújtásnyira a sofőrtől, aki pillantásra se méltat. A melegtől van, motyogom, míg a középső, leszálló ajtóhoz visszakecmergek. Mások már jeleztek, megállunk, leszállok, nem nézek hátra, nehogy sóbálvánnyá váljak.

A hegymagasi templom harangja négykor tényleg megkondul, miért is ne kondulna? Hajnali ötkor is lehet rá számítani, nem úgy, mint rám: a mobiltelefonomat az alkotóházban hagytam. Internet viszont még Hegymagason is van, ráadásul Hegymagas sincs távolabb, mint egy kőhajítás. Vendéglátóm kikeresi a visszafelé indulásokat, kiválasztjuk a buszt, beszélgetünk, teázgatunk egy diófa alatt. Később eszünk is, bár titokban azt reméltem a kiruccanástól, hogy véget vetek a szigligeti táplálkozási rutinnak. Szerencsére Hegymagason kisebb szabású a trakta a táborinál: nem vártak, habár hívtak, de nem pont mára, etc. Üdítő az eltérő ízvilág, lecsó sokféle belevalóval, cukkini, padlizsán, még a füstölt kolbász ellenére is könnyű-nyári, arabos-franciás. Ebéd után ejtőzünk kicsit, aztán elindulunk. Délutáni verő. Tüzesen nyilazó. Beugorhatnánk a helyi kiskocsmába, mondom, a buszra várva elszopogathatnánk egy helyi kávét, ropit, Balaton szeletet – tavaly ilyenkor, igaz, szakadó esőben jól elücsörögtünk, még dartsoztunk is egy helybeli kis csákóval. Benn sziesztáznak, fél árbocon a nyitva tartás, az időt kérdezem inkább – vendéglátóm is otthon felejtette a mobilját. A kocsma pultja fölötti óra épp annyit mutat, hogy futnom kelljen. A megállóban viszont tíz perccel korábbi érkezésről írnak, böngészünk, elkenődünk, a következő busz egy óra múlva jön. Stoppal nekivágni nem merek, eszembe jut a tegnapi feminista megközelítésben vizsgált Borbély Szilárd-vers a rendőrök által megerőszakolt lányról. Régebben nem voltam ilyen, mondom. És ha egy nő vezetne, kérdi vendéglátóm, restellve, hogy nem tudta garantálni  tervezett hazajutásomat. Kicsit feszengek. Ha nő jönne, akkor sem, mondom, nem érdekel a stoppolás. Kaland? Országúti? Fiatalon még kiugrottam és elfutottam a legközelebbi benzinkúthoz érve – többek közt Lengyelországban. A következő busz mellett döntök, bár gyalogosan is nekivághatnék, de szalmakalap nélkül ezen a napon még délután sem ajánlatos. A templom előtti padon is kihúzhatnánk, a harang négykor tutira megkondul, egy ugrás lenne csak, ha a kanyarban feltűnik a busz. Jó napot, köszönünk a templom előtti padon ülőnek. Jó napot! Egy boltba igyekvő asszony is ránk köszön – ráköszönünk –, jó napot! Visszamegyünk mégis egy utolsó teára a házba. Bent kiderül, hogy elnéztük a neten az indulást, mobil és laptop idő kijelzőt egyeztetünk, míg a fa alatt benyomjuk a búcsú teát. Négykor laptopra, mobilra nézünk: percre pontosan megkondul a harang. Kiballagok a buszmegállóba, köszöngetek a falubelieknek. Szigligeten, városi beidegződés, az ismeretlen táborlakók nem köszönnek egymásnak.

Tegnap este hatalmas reccsenéssel kitört valamelyik fa a parkban, szinte hihetetlen para-sikolyt hallatott, felért egészen a kastély teraszáig. Egy pillanatra minden lehetségesnek tűnt, földrengés, tűz, cunami, össznépi jajkiáltás. Csak azt ne, azt a gyönyörű platánt, amit alkonyatkor kipécéztünk magunknak és találgattuk, hány százéves lehet. Betört a szobába is a szél, a függönyöket cibálta, egy kis barna bogarat dobott az asztalomra. Megpöccintettem, hanyatt fordult, kapálózott, mint egy rajzfilmhős: átváltozás. Visszapöccintettem, le az asztalról a földre, fürgén odébb állt: megint bogár. Aztán majd éjjel felmászik az ágyba...! Valami már combon csípett, talán egy pók, talán egy felhergelt szúnyog, talán valami, ami nincs itt, csak a médiumon keresztül üzen.
Hajnalra kiderült, minden fa megvan, sőt, köszöni jól, kivéve azt az egyet, amelyiknek fele lombkoronáját, hatalmas ágaival együtt letépte a tegnap felkerekedő szél. Valami viharról leszakadt kölyöktornádó, elporzott, beérve kisebb károkkal, mint ez a fa is, ami immár csak félkarú óriás. Megérintem a halott ágon a bágyadtan vegetáló leveleket, éjszaka megfakultak a tegnap még élénk zöldek, holnapra már hálni sem jár beléjük a lélek. Elemi csapás. Megúsztuk ennyivel. Megbocsájtok mindennek, ami él, és főleg magamnak, a Balaton újra szerethetőnek, sőt kívánatosnak tűnik és hiányzik, nagyon! Nekiiramodok, hogy hűs, reggeli habjai közé vessem magam újra. A strand üres, alig néhányan lézengenek a parton. Viharjelzés villódzik, a tajtékos víz, mint sok száz megbokrosodott lovacska sörénye lobog. Ez az én Balatonom, ez a megzabolázhatatlan; ugrándozok vígan, mint gyerekkoromban, a hullámokat paskolva, vadul. Kilenc előtt már kifelé húzok: a strand bejáratánál sorban állnak a delfinek, krokodilok, békák és zsiráfok, hónuk alatt rézbőrű férfiakkal, nőkkel és sivalkodó gyerekekkel. A buszmegállóból hallom, hogy a megafonban egy női hang a maradni vágyó hajnali zugfürdőzőket jegyvásárlásra vagy távozásra biztatja.

Bárdos Deák Ágnes