Kedves Naplóm! Engedd meg, hogy búcsúzóul megköszöntselek az ünnep alkalmából. Tegnap volt Fél-Karácsony Este. Igazi, magasztos, kereskedelmi ünnep. Együtt a család. Szúnyogriasztó gyertya fénye lobog, nem a szél táncoltatja, hanem a felhevült földből kiáramló meleg. Páratlan árleszállítások, kihagyhatatlan ajánlatok, az akciós újság színes lapjai meghitten ropognak, akár a kandallóban izzó fahasábok. Jézuska féléves. Vagy három hónapos magzat. Attól függ, merről számítjuk. Nemsokára fél-szilveszter.

Tele van a fám fokoládéval, - felelte Bimbi.

 

          Szeretve tisztelt kartársnőm, Maya (akinek egy ékezet híján részben ez a valódi neve, bizonyisten) hétfőn nehezményezni fogja, hogy egész héten meg sem említettem Benned. Neki ajánlom a mottóm. Fereti a fokoládét. Talán nem fog örülni, hogy mégis megemlítettem, és éppen ilyen összefüggésben…

          11:55. Iszom egy pohár sört az egészségére. Kitekertem a strandhoz ebédért. A lányok (vagyis a Lányok és Imádott Nejem) tikkadtan lesik, mivel térek vissza portyámról. Lángos lesz hekkel. (Valami talányos összefonódást sejtek a számítógépes rendszerek feltörői és az északi-tengeri halászok között.) Gyomorpróbáló balatoni menü. Mivel évről évre visszajárok ide, tudom, hogy egyik bódénál kell megrendelnem a méretes halakat, másiknál a lángost. Rendelnék lángost is az egyiknél, de ott nem tartanak. A másik bódéban testes asszonyság. Bámulatos fordulékonysággal ellavíroz a pult mögötti keskeny alléban. Sikamlik, mint a delfin, egy kezét arra tartja fönt, hogy szemüvegét felcsúsztassa izzadt orrán. Elégedetlen sóhajjal nyugtáz minden újabb rendelést. Mivel négy éhes szájat kell betömnöm (egy a magamé), megreszkírozom, hogy itt rendelek, ott rendelek, ott fizetek, itt sörözöm, ott várakozom, itt fizetek, ott átveszek, itt legvégül mindent egy zacskóba tömök. Lehetne klasszikus vígjátéki alaphelyzet. Két úr szolgája. De lehet-e két urat szolgálni?

          16:07. Kellett kis idő, mire a sok olajat megemésztettük. Kicsinyem vidáman ébred a padlásszoba negyven fokában. Míg mi fürdőruhát húzunk, a Nagy babakocsiba ülteti a Kicsit, majd sétálni indul vele. Letolja a lépcsőn, Kicsim nagy feje hatalmasat koppan a betonon. Azonnal barack méretű dudor kel okos homlokán. Sopánkodunk, mossuk, jegeljük. A Nagy jobban sír. A Kicsi mondta neki, hogy tolja. Gondosan be is kötötte a kocsiba. Ha nem tette volna, meglehet, nagyobb lett volna a koppanás. Nem merem ezért megdicsérni, csak ölelem, vigasztalom.

          16:51. Fejenként száz forinttal olcsóbban beengednek a strandra. Pedig csak öttől járna a kedvezmény. Fél-Karácsony szelleme. Nem veszett ki az emberség, a nagyvonalúság, a jóság. Babakocsin toljuk be a cuccunkat, úszógumival úszunk, pancsolunk, kacagunk, rá se rántunk a lappadó, liluló púpra.

          17:23. Ismerős vitorlás vet horgonyt a strand peremén. I. N. fivére, az ő neje, valamint barátaik és ezek gyermekei csobbannak. Kievickélünk a nyílt vízre, merész vállalkozás, a hajónál már mellig ér. Szívesen elvisznek egy körre. A horgászok jóindulatúan kalimpálnak, hadonásznak a partról. Féltik a horgaikat, rájuk ne lépjünk. Nőim kimásznak a fedélzetre, én kiúszom a partra a babakocsiért. Becipelem a hajóig, a kocsi kereke a víz tükrén gördül. A féléves Jézuska babakocsija jut eszembe. Csoda – kis segítséggel, nagy erőfeszítéssel.

          17:58. Szinte szélcsendben vitorlázunk. Egy hajó – teljes vitorlázattal – elsuhan mellettünk. Tatja táján halk brummogás fodrozza a vizet. A semmiből felberreg egy motoros gumicsónak, rajta rendőrök. A sebes jármű nyomába erednek, lekapcsolják. A Balatonon nem helyes motorhajtással cirkálni. A káröröm nem méltó az ünnephez. A nagyobb gyerkőcöket, akik a hajó orrában bújócskáznak a vitorla mögött, beparancsoljuk a kajütbe, vegyenek mentőmellényt. A hatóság jelenléte felébreszti a felelősségérzetet az emberben. És a kölköknek sem árt időben megtanulniuk: ha rendőrt látnak, iszkiri! Hiába demokrácia, pluralizmus és kimondhatatlan társaik, a lázadás szelleme sosem huny ki. Lázadás a Bountyn. Fokoládét fopogatunk.

18:18. A nap már megcélozta a hegyormot. Jól esne lazulni, olvasni egy kicsit. A könyvem eltűnt a babakocsi hálójából. Nagylányom nemrég még bravúros tornagyakorlatokat végzett a kajüt tetején. Most (már mentőmellényben) nyugton van, kuksol. Mit csinálsz? – kiáltok előre a kokpitből (ha így hívják). Olvasok. Úgy tudtam, csak a nagybetűk javát ismeri, meg persze a saját neve betűit, azokat kicsiben, nagyban egyaránt. Abban nincsenek képek, add vissza, jó?! Hibás instrukció. A Nagylány jókora lendülettel kétségbeesetten kapkodó kezem felé irányozza a magatehetetlen kötetet. Az ügyetlenül átcsusszan a kötélkorlát alatt, sorsába törődve toccsan a vízbe. Szegény Aszlányi. Boldogtalan Károly. Hát így merülsz el a feledés iszapos mélyében? Hát már sosem fogom megtudni, Bimbi végtére megadón kiköt-e állhatatos, hű Brunója mellett, avagy enged-e az érzéki csábításnak, és a jó svádájú Claudius uszályán berreg-e kiismerhetetlen, vad vizek felé? Ó, drága kincsem! El kell eresszelek! Nincs mit tenni.

          18:20. A boldogabbik vég. A nejlonkötés visszatartja könyvem utolsó lélegzetét. A vízbefúló egy utolsó lufit fúj ízehagyott rágógumijából. Makacs kis buboréka nem enged. G. Z. talán maga sem sejtette, de előre látta a jövőt. Hálásan dobogó szívvel kapaszkodom ki a fedélzetre, előbb a könyvet adom ki, én nem vagyok fontos. Mégis Brunó lesz a győztes, mert a kitartás próbáján ő jeleskedett.

          19:02. Oldalára fordult ponty lebeg a kikötő vízének felszínén. Döglött hal – mutatja lelkesen Nagylányom. Nem is tudtam, hogy ismeri ezt a szót. Persze, nem a „hal”-at. Egy kalandos nap után ő is többet tud arról, hogy hová tartunk. Többet, mint sejtettem. Meglehet, keseregnem kéne, de örülök. Ünnep ez a nap.