Ez ma rendes nap volt. Semmi különös. Reggel nem kellett időre mennem. Írhattam ezt-azt. Aztán mégis beértem. Táncpróba. Nem érint. Helyette a büfében fölmérem a terepet. Derzsi meg Bezerédi beszámol a délelőttről. Velük nagyon szeretek beszélgetni. Annyira hasonlókat gondolunk. Most már bánom, hogy nem jöttem kicsit korábban, mert B.Z. kipróbálta, amiről a múltkor beszéltünk, és szerintük ettől tisztább lett néhány dolog.

 

Aztán fölnézek a kis odúmba – ablaktalan szoba, de azért szeretem, mert „rálátok” mindenre (a folyosóra nyílik az ajtaja), meg van jó kis új számítógépem világhálóval (nemrég döglött be a régi, reméltem, kapok laptopot, de nem futotta a büdzséből – akárcsak otthon), meg telefonom is van, de erről nem sokat írok, mert a gazdasági igazgatónk a szívéhez kap. (Nálunk van az ország talán legfiatalabb gazdasági igazgatója, a huszonéves Kovács Györgyi, s talán a legszigorúbb is. De hát Márta Pista ezért tartja. Azért néha neki is megesik a szíve az emberen… De a laptopból nem lett semmi…)

 

Aztán itt van a második emeleten – a „földszinten” a színpad környékén csak így emlegetik a színháznak eme részét, ahol a titkárság, a dramaturgia, a marketing, a kiadvány-szerkesztő, a gazdasági igazgató meg a sajtóbirodalom található, és a földszintiek szemében (színészek, műszak) itt valami bűnös, titkos dolgok főnek-kavarognak egyfolytában, amibe nem avatjuk be őket, akik a bőrüket viszik a vásárra, legalábbis a színpadra – de azért szeretjük is egymást… –  szóval itt a másodikon rögtön elkap Jászai Mária (nomen est omen!), Márta Pista titkárnője, hogy azonnal, de most rögtön hívjam föl, írjam alá, faxoljam el, és most már nem menjek sehová, és hétfőn délután stáb… „Jó, jó, Mária!” – iszkolnék be a szobámba, de addig nem hagy békén, míg meg nem csinálom, amit kér. És hogy lelohassza duzzogásom, megdicsér, milyen jól nézek ki, „a koromhoz képest”, és tényleg jobb kedvem is lesz.

 

Végre benn ülök a szobámban, elolvasom a leveleimet, konstatálom az újabb föladatokat, mit kell még hozzáírnom a hírlevélhez, aminek a megírásban most segített Jeli Viki, a dramaturggyakornokunk is. Nagyon okos lány, már önállóan is dolgozik, de ebbe a tíz perces föladatba neki is beletört a bicskája, ahogy nálam is a nemszeretem föladatok közt van. Megmagyarázhatatlan, nem nagy munka, de annyira át kell állítani az ember agyát, hogy kis semmi hírekből írjál tök érdekes szenzációt. Aztán még stúdiósok is nyaggatnak fölvételi anyagokért vagy csak beszélgetnének, szeretnék használni a számítógépemet, de nem lehet, mert Finta Laci, a rendszergazdánk, akinek ugyan aranyból van a lelke, legutóbb megfenyegetett, amikor javíthatatlanná vált az előző számítógépem, hogy ha még egyszer meglát stúdióst előtte ülni, soha többé nem nyúl a kompjuteremhez. Nélküle pedig meghalok. Aztán eszembe jut ismerőseim hada, akik jönnének hozzánk előadást nézni, ezért Garancsi Ágit zaklatom, aki a művészeti titkár, vagyis minden az ő nyakában van, képtelenség is fölsorolni, mi minden, csak találomra néhány, a havi műsor összeállítása – ami elég bonyolult egy repertoárszínházban: minden darabunkból legyen havonta 2-3, egyeztetni a kiadott, máshol is dolgozó színészeinket meg a vendégművészeinket. Ez tényleg annyira szövevényes, hogy az ország összes művészeti titkára minden hónap adott napján találkozik, és megy az adok-veszek. Például, „ha te nekem 20-án odaadod Alföldit, akkor én 13-án átengedem neked Gáspár Sándort” vagy „én most nem tudok Derzsiért semmit adni, de majd a jövő hónapban juttasd eszembe!” A legemlékezetesebb egyeztetés talán néhány évvel ezelőtt egy asztal volt, ami („aki”) a Nemzetiben és a Merlinben is „játszott” (a nemzetisek adták kölcsön – és a színházi zsargonban, ha egy tárgy, egy ruha, egy asztal vagy bármi élettelen benn van egy előadásban, arra is azt mondják, hogy „játszik”) – tehát ezt az asztalt kellett egyeztetni… Aztán a művészeti titkár írja ki a próbatáblát, ami a színházi törvény, minden nap, a próbák után kiírják, kinek mi a dolga másnap. Meg van heti munkarendi értekezlet, amikor átbeszélik az összes tárvezetővel (ez olyan, mint az újságnál a rovatvezető, vagy a hivatalokban az osztályvezető), mi lesz a jövő héten. És Garancsi Ági írja ki a titkársági jegyeket is, ezért megyek most hozzá, hogy kitaláljuk, hol vannak még szabad helyek-jegyek. Aztán még fölhív egy kezdő műfordító, hogyan lehet elindulni a pályán. Elküldte korábban már nekem egy Shakespeare-fordítását, nem is volt rossz, de hát most épp nem tervezünk Shakespeare-t, továbbpattintom azoknak a kollegáimnak, akik ezzel foglalkoznak. Aztán a színházi intézetből hív valaki, hogy ajánljon egy eddig még nálunk nem játszott reneszánsz komédiát. Örülök, persze, neki, megígéri, elküldi. És itt van előttem a 90 éves Joó Laci bácsi kézirata, aki színész és író, megírta az életét, fantasztikusan érdekes, hisz ez nemcsak az ő élete, hanem majdnem száz év krónikája. De azért nagy falat ezt most végigolvasnom. Fölhívom, hálálkodom, remélem, örül.

 

Ránézek az órámra, jaj, totál elkéstem, színművészetis próba, a Kundera. Épp most hozom őket össze egy képzős látványtervezővel, Balázs Julival, aki engem vár. Julival beülünk próbára, szeretném, ha egymásra találnának.

 

Aztán este még színház, a Sáskák…

 

És mint látható a fönntiekből, győztek a monogram-ellenzők, de nehogy most meg majd emiatt szerezzek új ellenségeket…