Hétfő van, reggel, ezen a héten én írom a netnaplót a literába, lássunk neki, nézzük mi vár rám ezen a héten. Egy gonddal mindenesetre kevesebb: vége az óráknak az egyetemen, csupán a jegyeket kell beírnom az indexekbe (és a vizsgalapra, először a digitálisra, aztán a kinyomtatottra, vagy fordítva, nincs kötelező sorrend, a lényeg, hogy háromszor kell beírni három helyre ugyanazt – és persze nem mindig sikerül egyformára, úgyhogy jön a revíziós vizsgalap a Tanulmányi Osztályról, ez a negyedik hely, ahová beírja a jegyet az ember, ha nincs szerencséje). Ezt majd kedden fogom elintézni – elmegy vele a nap. Nem szívügyem a dolog.

Van viszont egy igazi szívügyem. Szó szerint tessék érteni: pár hónapja kiderítették a kardiológián, hogy koszorúér-szűkületem van (nem nagy, de azért szűkület). Hát igen. Hiába „erőgyaloglok” hosszú évek óta (ez egy testedzési forma, power walking angolul, nincs bevett magyar kifejezés rá), hiába fogyasztom kötelességtudóan a gyógyjavallott koleszterin-pusztító vörösbort, a genetika nagy úr: szíve-érrendszere vitte el anyámat, nagynénémet, két nagybátyámat. (Volt még két másik is, az egyik agytumorban halt meg, ő a nagy kivétel, a másik fejlövésben, ő a még nagyobb kivétel – a fejlövés persze genetikailag nem játszik, legfeljebb jósjelet olvashatnék ki belőle, amit aztán magamra vonatkoztatok, de nem teszem: ágyban, párnák közt lesz, esetleg közterületen, vagy, ha van Isten, úgy, ahogy az Archipoeta szerette volna: meum est propositum in taberna mori.)

Úgyhogy délután kardiológia, nyilván megint bedrótozva kell bicikliznem, aztán meglátjuk, gyógyszer továbbra is, vagy érfestés. De előtte még elmegyek „erőgyalogolni”. Jó friss idő van, ahogy mondani szokás.
Más nem nagyon lesz a héten. Van még egy szívügyem, ez viszont képletesen értendő: un. Festschrift készül a tanszéken, egyik kollégánkat ünnepeljük vele (titokban folynak az előkészületek, nem mondhatom meg, ki az illető, és ha az olvasók közül valaki megsejtené, kicsoda, az égre kérem, nehogy szóljon neki vagy bárki másnak), abba kell valamit írnom, lehetőleg még ezen a héten. A szakmai szokás azt kívánná, hogy valami tanulmánnyal szerepeljek a kötetben, de ehhez nincs kedvem. Talán egy szösszenetnyi memoár-féle, és, hogy valami (tőlem) szokatlan is legyen, egy vers. (Régebben ezt is írtam, majd közülük választok egyet. Lám, mindennek megvan – vagy előbb-utóbb meg lesz – a maga haszna. A célnak egyébként duplán megfelel a verses omázs: a Festschrift megtiszteltje maga is költő.)

Aztán van még egy feladat („kötelm”, ahogy egy Beckett-elbeszélésben az obligation szót fordítottam). A FILMVILÁG megbízott, hogy írjak nekik egy Sherlock Holmes-portrét, azaz töprengjek el Conan Doyle hősén, és találjak ki valamit arról, hogy miért harapott rá a mozi a figurára (több száz film, tv-sorozat, miegyéb készült róla az évtizedek során). Úgyhogy itt vár rám, DVD-hordozón, egy kis válogatás: tucatnál is több Sherlock Holmes-mozi. Ezek közül megnézek néhányat – vagy ha úgy hozza a sors és a kedv, mindet. Azaz ez a hét Sherlock Holmes-hét lesz, s ha szívügyemmé válik a dolog (máris érzem, hogy azzá fog válni), itt, a naplóban is szót ejtek arról, mire jutottam a Baker Street-i varázslóval.

Ja, a kardiológia. Nos: a helyzet reménytelen, de nem súlyos (ugye I. Ferencz József császár és király mondott valami ilyesmit? Vagy neki mondták?). Biciklizés ezúttal nem volt, viszont szednem kell két újabb gyógyszert. Személyes dolgok ezek persze, magánérdekűek – de hát épp ezért naplóban a helyük.