Kevés az időm, ezért bőbeszédű leszek.

Reggel fél tíz van, az a budapesti Ferenc téren hajnali fél hat, most kellene átfordulnom a másik oldalamra, ha van olyan.

Itt meg órák óta süt a nap, zúgnak odakint az autó, papagájok üvöltöznek az ablak előtt.

Eszembe jut, hogy otthon, amikor említettem, hogy Indiába készülök, többnyire elragadtatott tekintetek néztek vissza rám, nagyjából úgy, mintha azt jelentettem volna be, hogy megütöttem a főnyereményt, ráadásul itt van velem Ravi Shankar és egy teljes, mandalakészitő tibeti szerzetescsapat.  Arra már kevesen gondolnak, csak akik jártak errefelé, hogy milyen egy tizenkilencmilliós város. (Azt hiszem, tegnap még csak tizenhatot írtam.) Nem mintha tudná bárki is, hányan élnek itt, tulajdonképpen nincs is vége a városnak, csak egy idő után falvaknak, vagy sehogy se hívják őket, átérnek a szomszéd államba.

Januári hideg van, kék szmog lebeg mindenütt, a scooterek fülrepesztő recsegéssel száguldoznak. Itt nem csak a távolságok miatt képtelenség gyalogosan közlekedni, hanem azért is, mert előbb-utóbb át kell menni egy úton, s máshol született embernek az lehetetlen. A buszok, scooterek, teherautók csakis akkor állnak meg, ha már nincsen más választásuk. Elütni ugyan nem akarnak, de arra rábírni, hogy mégse menj át, azt igen. Ezért aztán soha nem lassítanak, legfeljebb az utolsó pillanatban félrerántják a kormányt. Egyetlen komoly szabály van: dudálj, és annak van előnye, akinek a járművének az orra előrébb van. A többi, beleértve az előzéseket is, döntés és bátorság kérdése.

A magyar intézet a hajdani, angolok építette birodalmi negyed közepén van, a Janpat nevű sugárút elején. Hajdan egy gazdag kereskedő villája volt. A környéken pálmafák, piros-zöld kerítések, géppisztolyos őrök mindenütt. Innen visz el a scooter gigászi összegért (ötven rúpia, az csaknem kétszázötven forint), Új-Delhiből Ó-Delhibe. Ugyan Imre felesége erősen óvott bennünket attól, hogy ide menjünk, de mi nagykanállal akarjuk habzsolni az életet. Meg se állunk a Chandi Chowk nevű részig. Koncepciót váltunk, mondom B.-nak, mostantól kevés szöveg s beszéljenek a képek, van, amit úgyse lehet elmondani. Az irányunk az Old Delhi Railway Station, ha meg akarsz tudni valamit egy város természetéről, nézd meg, kik és miként utaznak el belőle, és kik azok, akik megérkeznek oda. B. fotózik is rendesen, sűrűsödő élet, tehenek, sár, utcai borbélyok és földön ülő szabók, levélírók és mindent, amit a civilizáció létrehozott az elmúlt néhány száz évben, nagy lelkesedéssel árusító utcai árusok. Ugyan a felfoghatatlan nincstelenség, a kosz és a sűrűség rémületes, a sáros földön csillognak a félliternyi, bételtől vörös köpések, mégis, az, ahogyan folytonosan mindenki tevékenykedik, söpröget, pakol, rendezget, igyekszik, valami módon hihetővé teszi azt is, hogy a jelenlegi korántsem visszafogott pokolhoz, az együttélés kényszeréhez  képest milyen csodálatos lehetett ez a város még a benzinmotorok elterjedése előtt. Az biztos, hogy proxematikai kutatásoknak itt nem sok tér nyílna, test gond nélkül szorul a testhez, még az utcai vécék előtt is úgy állnak sorba, hogy egymáshoz érnek, vagy fel se tűnik nekik, vagy mást gondolnak erről. A romantika kapcsán pedig egy pillanatra se szabad elfelejteni, hogy mi itt azért azok a fehér szahibok vagyunk, akiknek a pénzét lehetőleg meg kell szerezni. Dolgoznak is a problémán rendesen, átlagban két másodpercenként lép hozzánk valaki, úgy értem, az árusokon és scooterosokon felül, közli magáról, hogy nem akar eladni semmit és nem kíván tőlünk pénzt, mindössze ráérő egyetemi tanuló, aki, látva a bizonytalanságunkat, szívesen elvezet bennünket egy remek turistairodába és shopping centerbe. Ez utóbbi egyébként kikerülhetetlenek látszik, nincsen olyan kérdés, amire ne a shopping center volna a válasz. Talán ha megpróbálnánk eladni nekik valamit, bár az se biztos.  Sétálgatunk, van látnivaló, B. rövidesen már kétszázötven kép fölött jár, igaz, addigra eljutott már oda is, hogy bizonyos dolgokat nem lehet lefényképezni, mert úgysem lehet megmutatni.

Például a pályaudvar túloldalán, amikor egy hindu templom kertjébe megyünk be, és ott a betegeknek éppen ételt osztanak. Integetnek, hogy menjünk csak közelebb. Tüzek égnek mindenütt, tulajdonképpen a helybélieknek most hideg van, nem tudom, hol lehetnek ilyenkor azok, akik jobb évszakban az utcán hálnak, de azt látom, hogy mindenki mindenbe beburkolódzik, amibe csak lehet, el kell viselje a gyenge délelőtti húsz fokot.  

Miközben átvágunk az állomás előtti Gandhi park mellett, az öt évvel ezelőtti Delhi-Calcutta vonatutazásunkat mesélem B.-nak, pontosabban azt a dilemmát próbálom érzékeltetni, milyen döntés, amikor az éjszakai vonatút előtt égre feljutsz a vagonba, megkeresed a nevedre kijelölt fekhelyed, s egy négytagú családot találsz ott békésen szenderegve. Döntened kell, vagy te fekszel a helyedre a következő tíz órára, vagy ők. A neveltetés némileg összevész a gyakorlattal.

A vonaton minden szolgáltatás működik. Megesik, hogy éjjel arra ébredsz, fürge ujjak matatnak rajtad, fonott hajú, fényes száris, herélt férfi prostituáltak járják a szerelvényt, benyúlnak a takarók, lepedők alá, s ha valaki nem tiltakozik, megköttetik az üzlet nem szabott áron.

A Vörös Erőd felé sétálva lassan kezdünk megéhezni. Az itteni bazársornál folyamatos ebédidő van: aprócska fiúk mosogatják a tálaláshoz szolgáló fémedényeket egy nagyobb fémedényben. Meglötykölik a barnás, sűrű vízben, aztán adják tovább.

Végül a Conaught Place-en ülünk be enni, ez itt valóban beülés, még ajtónálló is van, helyi szemmel elképesztően drága az ebédünk, fejenként majdnem ezer forintot fizetünk, az étlap a pandjabi konyha remekének titulálja az ételünket, szép is és csip, csip elviselhetetlenül, kétliternyi vizet kell meginnom rá.

A Conaught Place egyébként Delhi váciutcája, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy szabályos kör alapterületű, mi több, még két koncentrikus kör veszi körül. Itt vannak a városban a legelegánsabb boltok, a többségük akármelyik európai főváros sétálóutcájában is lehetne, mintha nem is ugyanabban a városban mozognánk, mint ahol tíz perccel ezelőtt. Igaz, a tér közepét egy földalatti bazár, a Palika plaza névre hallgató „shopping center” foglalja el, de onnan azonnal kifordulunk.

Esteledik lassan, iszonyú fáradság zuhan ránk.

Scooterre ülünk, összefolynak a fények, csípős füstszag kaparja a torkot, hideg szél vág be, nincs több tizenkét-három foknál. Fél nyolc van az itteni idő szerint, az otthon még csak négy óra, jöhet a délutáni alvás.

Hajnali fél ötkor arra ébredek, hogy valahonnan Mozart zenéje szól, nagyon hangosan. Odakint tülkölnek az autók (ez itt a vezetés kelléke, nem udvariatlanság), sötét van, és az ajtó túloldalán Figaro házassága körül bonyolódnak az események. Létezik, hogy egy éjjeliőr hajnalban ezzel mulattatja magát?

B. is felébred, első dolga, hogy megnézi az óráját és közli velem, hogy fél tizenkettő van, mindjárt éjfél. Megnézem még egyszer, s rájövök, hogy az előbb fordítva tartottam a karórámat, valóban, még éjfél sincsen. Viszont éber vagyok, mint egy hű és elszánt gurkha a csata előtt.

Próbálok olvasni, nemigen megy. A repülőn Nádas Péter Richard Scwarz könyvéről irt esszéjét olvastam a Jelenkor preparált példányából, B. ugyanis csak a szerinte fontos lapokat tépte ki és hozta el, nem mondom meg, mit hagyott ki. Elképedve olvastam Nádas szövegét, mert pontosan arról írt és arról írt nagyon pontosan, amiről a most megjelenés előtt álló regényemben is beszélni szerettem volna: a hetvenes évek megalkuvásairól, nincseiről, gyávaságairól, a nyelv és erkölcs elporladásáról, imitációjáról.

De most Bukowskyt olvasok, kell a keménység. Odakint abbamarad Mozart, kutyák ugatnak nem messze.

Aludni kellene, ma van a holnap tegnapja. B. felháborítóan, békésen szuszog.

Megpróbálok ugyan elaludni, de sehogyan se megy. Aztán felébredek, fél tíz, papagájok, napsütés, oké, el kell küldenem a szöveget, aztán mehetünk is sétálni, zúgnak a scooterek, suhannak az Ambassadorok,  vár a város, namaste, sahib.