Szodoma és Gomorra
2006. október 8. - Dunajcsik Mátyás
Miután végeztünk, még ottmaradtam a főszerkesztőnknél egy kávéra, a végén kicsit politizáltunk is, innen most ez a zaklatottság. Hogy miért indulnak meg bennem is egy-egy jelentéktelen hívószóra olyan történelmi görcsök, melyeknek nem is lehettem tanúja, melyeket születésemnél fogva még csak ismernem sem kellene.
- 2006. október 8.
Már este van, amikor elindulok lefelé a Műegyetem mellett, és megcsapja orromat a rakpartokról ideszüremlő dunaszag. Emlékszem, pár héttel ezelőtt egy hétfői napon fedeztem fel újra magamnak ezt a szagot, amikor az Eötvös Collegium felé menet leálltak a villamosok, és a Gellért térnél le kellett szállni. Akkor még nem tudtam, hogy nemcsak a villamosok, de aznap az egész város valahogyan nem találta a megszokott kerékvágást, és hogy éjszakára nyerítő csatalóként fog végigszáguldani az utcákon a félelem. Csak annyit láttam, hogy az emberek leszállnak a villamosról, és gyalog indulnak el a sínek mentén, mintha egyetlen pillanat alatt hétvégére váltott volna a naptár, és mindenki úgy döntött volna, hogy elege van a zörgő, kényelmetlen tömegközlekedésből, inkább sétálna egyet a Bartók Béla út platánjai között, ha nem is egész úton, de legalább a Körtérig. Leszálltam, és a híd korlátjára támaszkodva szívtam be magamba a víz illatát, miközben arra gondoltam, hogy a fenébe is, azért ez mégiscsak egy gyönyörű város. A vénasszonyok nyara akkor még ott csillogott az egymást kergető habok hátán, mint valami távoli reménysugár, mint egy előzetes a következő nyárból, hogy legyen mit elraktározni a nehéz időkre, legyen valami, ami télen is tartja bennünk a lelket.
Ma már igazi ősz van, még nem sál- és sapkaévszak, de már pulóveridő; a zakómat összehúzva baktatok a Duna partján, kicsit zaklatott vagyok én is, akár az októberi égbolt. Egész délelőtt szerkesztőségi ülést tartottunk a Kilincs stábjával, végre összeraktuk a duplaszámunkat, hamarosan mehet tördelésre, korrektúrára, nyomdába. Miután végeztünk, még ottmaradtam a főszerkesztőnknél egy kávéra, a végén kicsit politizáltunk is, innen most ez a zaklatottság. Hogy miért indulnak meg bennem is egy-egy jelentéktelen hívószóra olyan történelmi görcsök, melyeknek nem is lehettem tanúja, melyeket születésemnél fogva még csak ismernem sem kellene. Miért van az, hogy néhány fogalom mögött az én fülemben is csizmák dübörögnek, mozgalmi dalok harsognak, hajnali csöngetések sikongnak, hogy az én szemem előtt is börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeznek a XXI. század elején, amikorra már nekem is tudnom kellene, hogy a legveszélyesebb bennem pont ez a katatón félelem, ami engem is megakadályoz abban, hogy európai módjára megvitassak valamit a barátommal, és emberi párbeszédre cseréljem az udvarias és tartózkodó, ám ijedten néma mosolyt, ami ilyenkor az arcomra fagy.
Megyek végig a rakparton, nézem az ólomszürke égboltban tükröződő Dunát, és azon túl a város másik felét, a Másik Várost, az otthonomat. Az A38 hajóra tartok éppen, a Litera születésnapjára, arra a hajóra, ahol egy évvel ezelőtt a költészet napján Kemény István az egyik legszebb vitorlabontó beszédet mondta a Dunáról és a Városról, ami mondható. Óhatatlanul az ő szavai jutnak eszembe a túlpartot nézve:
A két város előtt egy látszólag reális feladat állt: összenőni. De soha nem sikerült, mégsem. Nem lettek egy város. Így fejlődtek ki külön-külön, magukban, pusztultak el, épültek újjá, sóvárogva egymásra, és jobb híján lenézve egymást
.
A helyzet egy év alatt mit sem változott, sőt, egyre inkább romlani látszik. Szodoma és Gomorra, két bűnös város néz egymással farkasszemet, miközben egyik sem veszi észre, hogy a saját bűneit olvassa a másik fejére. Ha létezik egyáltalán olyan, hogy bűn, és nem csak vétkek vannak, amiket meg kellene beszélni, fel kellene dolgozni, és tanulva belőlük továbblépni. Ha nem arról van szó inkább, hogy a vétkeket csak az elhallgatás erjesztő némasága érleli bűnné.
Négy éves idén a Litera, és ötven éves a legutóbbi magyar forradalom. A színpadon csupa idén ötvenéves magyar író és írónő, ha nem jönnek be annak idején a szovjet tankok, azt mondhatnám, egyidősek a szabadsággal. Ha csak közvetlenül a forradalom után kezdődött volna el az ország kollektív amnéziája, és nem jóval korábban, azt mondhatnám, hogy egyidősek az elhallgatással. Mivel azonban e kettő közül egyik sem áll, csak annyit mondok: pontosan egyidősek a szüleimmel. Ha ők a forradalom gyermekei, akkor mi, az '56-os generáció fiai és lányai vagyunk az unokák. Fellép a színpadra Németh Gábor, aki annyira hasonlít apám bátyjára, hogy mindig azt hiszem, tulajdonképpen ő az, kicsit magabiztosabb, irodalmári kiadásban. Ettől az apai nagybátyámtól örököltem valami furcsa genetikai csoda folytán az egyetlen emlékképet, ami engem az '56-os forradalomhoz köt, mintha az ő néhányéves szemében rögzült látvány a sajátom volna. A kép egy külvárosi pinceablakból kifelé sandítva készült, és kisfiús izgalommal, naiv lelkesedéssel figyelt tankok vannak rajta, amint az Üllői úton éppen a belváros felé tartanak. Apámat akkor pár napja hozták még csak haza a kórházból, amikor a lövések elől a ház pincéjébe menekült a család, apai nagymamám vitte az apámat, apám néhány éves bátyja meg a bilit.
Hallgatom a felolvasókat, akik többnyire ehhez hasonló születéstörténetekkel illusztrálják a Horus Archívum fotográfiáit, de valahogy mégis Bárdos Deák Ági egyik mondata rak fészket leginkább az agyamban, akit a Rákóczi Pékségben ért pár héttel ezelőtt a forradalom tragikus, kortárs paródiája egy csapat rohanó tüntető és futballhuligán, valamint az őket követő rohamrendőr-falanx formájában. Hogy nekünk, írástudóknak most az lenne a feladatunk, hogy végigmoderáljuk ezt a sokkterápiát, amin jelenleg a Város és az ország keresztülmegy. Valahogy hangot találjunk Szodoma és Gomorra katatón görcsbe rándult partjai között, megtaláljuk az emlékezés és a felejtés közötti józan egyensúlyt, ahogy Kemény István mondja:
Kétszer kettő, az négy. Ha sosem mondod el – elfelejtik. Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.
Partra szállok a műsor vége után az A38-ról, fel a hídra, onnan nézem a két város álmában is fényekkel megrakott testét, mélyen magamba szívom a friss dunaszagot, aztán elindulok hazafelé, Gomorrából vissza Szodomába, vagy fordítva, ahogy tetszik. Nem félek. Tudom, hogy a Város szíve nem az egyik vagy a másik parton, hanem valahol mélyen a Duna medrében dobog, és elég egy kis megértő hallgatás, hogy a ritmusát a hídon kopogó lépteim is átvegyék.
Hozzászólás