A naplóíró elszégyelli magát, amikor pocsék hangulatában arra eszmél, hogy egy ilyen elégikus tárgy irodalmi hozadékait mérlegeli, mondván: úgyis kell a hétbe egy szomorú nap, stilisztikai erőpróba, mit lehet kihozni belőle.

Vajon miféle kollektív bűnösséggel magyarázható egyébként a honi időjárás? Délelőtt megkérdezem hívő barátnőmtől, vajon tudja-e az Isten (így kérdezem, szomorú nagy I-vel), mikor van hétvége, mert azt lehet megfigyelni, mindig valamelyik hétköznapra ejti a demó-verziós tavaszt, hétvégére meg túl jól begyakorolt esőt hoz, hideg borulást. És mit véthetett a Kongresszusi Központ? Odabent szakmabeliek mosolyognak egymásra, fáradtan vigyorognak, legalább tizenötödször futnak már össze a hosszú hétvégén, a forgalom valamivel kisebb a vártnál. Eleve gyanús, hogy könnyen lehet haladni a folyosókon, tegnap kijött, aki akart, ma nem akartak annyian, nincs meg az egymáson elgördülő, összezsúfolódott testeknek az a mélyen emberi melege.

Délben dedikálok egyet (nem jön el a mellém kiosztott finn elsőkönyves srác, remélem csak lusta, és nem veszett el valahol), aztán én is szaladgálok még órákig, mint a profik. Két programra is beülök, egy szlovák irodalmi bemutatkozóra és egy horvát írónő, Dubravka Ugresic (a mellékjeleket, mint a programfüzet is, elhagytam) jakos beszélgetésére. Ugresic nagyon rokonszenves jelenség, két évtizeddel ezelőtti, legsikeresebb regénye jelent meg most magyarul, az irodalmi giccset parodizáló konceptuális kisregény egy szerelmet kereső lányról. A szerző elmeséli, hogy újabb kiadásainál a könyve a Bridget Jones jelenségre adott válaszként értelmeződik, és olyankor nem győzi magyarázni, hogy ez régebbi dolog. A szlovák bemutatkozóra lelkiismereti okokból ülök be: még dedikálás közben keres meg az egyik (magyarul jól beszélő szlovák) résztvevő, és felelősségre von, nem zavar-e, hogy nem ismertem meg alaposabban az európai elsőkönyvesek közül a szlovák lányt, Monika Kompaníkovát. Beismerem, hogy igen, zavar (ld. tegnapi netnaplómat), és végül nem bánom meg, hogy engedtem a szlovák irodalmi keresztapa rámenősségének: a fordító lány gyönyörű, és átfogó képet kapok egy szomszéd irodalomról, amely kb. olyan tagolt és hirtelenjében áttekinthetetlen, mint a sajátunk. Programok után még Nánási Yvette-tel is összefutok, az egyik fő szervező, elmondja, ők is gondoltak rá, hogy az elsőkönyves fesztivál résztvevőinek több időt, egy egész napot adjanak, de nem lehetett szervezésileg megoldani. Ahogy gondoltam.

Borúlátó standosok már három körül nekilátnak a pakolásnak. Én is tizenötödször futok össze szívemnek kedves emberekkel, ebből a tizenöt összefutásból már kijött volna egy jó óra egy csöndes teázóban, szia, majd üljünk le, mi van veled, aztán mindannyian sietve elindulunk valahova, ahol talán nem is várnak. Elszalajtanak minket, vagy mi magunkat, és elszalasztjuk egymást. Mondjuk én elszalasztottam ezen a hétvégén legalábbis Grasst, Kertészt meg Gönczöt. Lassan már nemcsak az elégikusságtól, hanem az éhségtől is támolygok, de engedelmeskedem a litera hangjának, és távol tartom magamat a drága büfétől.

Az egyik szlovák meghívott, Pavol Rankov elmond egy szlovák találós kérdést: mi az, minden sarokban egy kicsi, és középen sok? A párna - nem lepődök meg, a szlovák nyelv zajlásáról amúgy is a Jadviga párnájára asszociálok, meg a parttalan érzelmi világú, borús, hideg nőkre, ilyen az idő. Rankov elmondja: a szlovák irodalmi élet éppen ennek a találós kérdésnek az ellenkezője: minden sarokban sok, és középen semmi. De nem ilyen-e az Élet általában? - tehetjük hozzá. Részletek, elszámolások meg rohangászások, megnyugtató vezérlőelv nélkül.

Mindegy, holnap új kezdet, új hét a hétben, a fény az alagút elején.