hirdetés

Sztárság, eirodalom

2017. november 13. - Eirodalom

Aztán, ha már szóba került az élő irodalom, hát puhatolózni kezdtem. Hogy például olvasnak-e kortárs (erdélyi) szerzőket. Nem, jött a válasz. Még nem!, néztem rájuk vészjóslóan, úgy, hogy abból nekik érteni kellett (volna). – Ezen a héten az Eirodalom kortárs erdélyi irodalmi portál írja a naplót Székelyudvarhelyről. Az első bejegyzést olvashatják Zsidó Ferenctől.

hirdetés

Az úgy kezdődött, hogy főállásban irodalomtanár vagyok (megjegyzendő: az Eirodalom egész csapata másodállású szerkesztőkből tevődik össze). Kezdetnek elég rossz, ugye? Nos, a napokban megjelent a Huszonnégy című új regényem, s egyik cikluskezdő (kilencedikes) diákom megkérdezte: a tanár úr akkor immár sztár? Mielőtt kinyöghettem volna, hogy kikérem magamnak, sztár a fene, a többiek már lehurrogták: ugyan, dehogy! És kifejtették, hogy a sztárság nem egy írónál kezdődik, akinek megjelenik 600 példányban a könyve, s azt sem olvassa senki, hanem sztár például az énekes (neveket soroltak, kapásból elfelejtettem őket), akinek százezren lájkolják az új klipjét, vagy sztár a színész, aki..., stb., stb. Én megköszöntem szépen a fogalommeghatározást (naplóba jelesek özöne került – nem, ez azért túl erős lenne), valamint azt is, hogy engem kegyesen felmentettek a sztárság alól, nem kell viselnem annak keresztjét.

Aztán, ha már szóba került az élő irodalom – a régi magyar irodalom, mint tananyag mellett, ugyebár –, hát puhatolózni kezdtem. Hogy például olvasnak-e kortárs (erdélyi) szerzőket. Nem, jött a válasz. Még nem!, néztem rájuk vészjóslóan, úgy, hogy abból nekik érteni kellett (volna). S hogy hallottak-e az Eirodalom oldalról, a kortárs erdélyi irodalom portáljáról. Persze, nem hallottak. Kapásból megígértettem velük, hogy a böngészőjükben felveszik a kedvencek közé, s az Eirodalom Facebook-oldalát is követni kezdik. Megígérték. Én úgy tettem, mint aki elhiszi, s megnyugszik. A sztárságot tovább nem firtattam. Ekkor azonban valaki bemondta Dragomán és Potozky nevét, ami egy vidéki iskola kilencedik osztályában nem is olyan rossz arány. Amint kiderült, nem olvasta őket, de hallott róluk, sőt egyszer „majdnem" kézbe is vette már könyveiket. Nem illett rákérdeznem, hogy végül mi akadályozta meg ebben; még így sem olyan rossz, állapítottam meg inkább, mert van esély... És ugye, azt már régóta tudjuk, hogy sosem szabad feladni a... a reménytelenséget!



A többiek csak forgatták a fejüket, hogy azanyja, vannak ma is élő írók? Nem haltak meg mind a XIX. században? Lesújtóan néztem rájuk, újból figyelmükbe ajánlottam az Eirodalom.ro-t, és Kányádi Sándort is megemlítettem. Őszintén meglepődtek, hogy él, köszöni szépen. Amint kiderült, Kányádit még ők is olyan nagy költőnek tartják (ezek szerint mégis vannak sztárszerzők??), és olyan réginek, hogy minimum halottnak illene lennie... Mondtam, ezen a ponton álljunk le, mielőtt... Leálltak, de nem érezték, hogy amit mondtak, illetlen vagy sértő/bántó lehet. Ők egyszerűen csak csodálkoztak, tizenöt éves tájékozatlan naivsággal. (A naivság idővel lekopik, csak a tájékozatlanság marad, gonoszkodtam magamban, magammal).

És akkor provokatív kérdés hangzott el: a tanár úr könyvét ki fogja elolvasni, mit is mondott, mi a címe? Huszonnégy, böktem ki lehangoltan, majd összehúzott szemmel azt sziszegtem, hogy majd ti, különben... Vették a poént (bezzeg az ilyeneket veszik!), az általános derültség közepette bizonytalanul hozzátettem, hogy bármilyen hihetetlen, vannak még, akik kortárs könyveket olvasnak. Láttam rajtuk, nem sikerült meggyőznöm őket. Vérszemet kaptak, egy gyakorlatias fiú afelől kezdett érdeklődni, a könyvért mennyi pénzt kapok, vagyis, hogy ebből meg lehet-e élni? Miért vagyok én tanár?, kérdeztem vissza, majd hozzáfűztem, Erdélyben tudtommal egyetlen „főállású" író sincs, de valószínűleg a magyarországiakat is meg tudnám számolni a két kezemen. De ezzel újra zsákutcába jutottunk, mert hiába beszélnék nekik a könyvterjesztési gondokról és az erdélyi irodalom anyaországi recepciójának hézagairól, mert egyáltalán nem értenék, mert egyáltalán nincs közük hozzá. Nem is beszéltem tehát, lezártam a témát azzal, hogy ne aggódjanak, nem fogom ellenőrizni, kiolvasták-e házi olvasmány gyanánt a regényemet (szemmel láthatóan megkönnyebbültek), aztán mégis egy könnyed fenyegetéssel búcsúztam tőlük (naná, érezniük kell a törődést!): a három év alatt bizony nem ússzák meg, hogy kortárs szerző könyvével találkozzanak, sőt még kortárs szerzővel is fognak, életnagyságban. És nem, nem magamra gondoltam. Akár hiszik, akár nem, van nekem szívem!

Zsidó Ferenc

Eirodalom

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.